Orbán Viktor: Erdély ügyében a valóság győzött

A kormányfő hétfői posztjában az MCC Fesztről és Dopeman közéleti szerepvállalásáról is írt, emellett szóba hozta az ukrán hatóságok eljárását Sebestyén József halával kapcsolatban.

Legrosszabb rémálmainkban se hittük volna, hogy két évtized-negyedszázad múltán eljuthatunk abba a gyászos, gyalázatos állapotba, amelyben vagyunk.
„Komolyra fordítva a szót, semmi kétségem sincs, hogy – történjék velem bármi – az életem tőkesúlyát az a pár esztendő adja (a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig), amikor cselekvő részese lehettem a magyar történelem egyik legnagyobb, legjobb és legszerencsésebb fordulatának, a rendszerváltozásnak. Amikor meglepő könnyedséggel és gyorsasággal jutottunk át a diktatúrából a demokráciába, a nagyhatalmi elnyomatás hosszú korszaka után egyszerre ölünkbe hullt a nemzeti önrendelkezés lehetősége, amikor Ady »Kompországa« véglegesen és visszavonhatatlanul kikötni látszott a nyugati parton.
S amikor legrosszabb rémálmainkban se hittük volna, hogy két évtized-negyedszázad múltán eljuthatunk abba a gyászos, gyalázatos állapotba, amelyben vagyunk. Ráadásul nem külső hatalmi erőszak eredményeképpen (mint korábban többször), hanem magunknak köszönhetően. Mindenekelőtt azoknak, akik a múlt század eminens magyar demokratájának, Bibó Istvánnak a nevét vették föl egykoron. (Az ifjabb Bibónak szokták volt mondogatni a rendszerváltozás éveiben: milyen kár, hogy szegény apád ezt már nem érhette meg. Most ezt mondhatjuk: milyen jó, hogy ezt se érte meg.) (…)
Hogy mi vár még ránk, mai magyarokra, nem tudom. Aki sikeres szereplője lehettem demokratikus rendszerváltozásnak, majd sikertelenül próbáltam gátolni az antidemokratikus rendszer-visszaváltoztatást, már nemigen izgatom magam. Mostanában szegény Balaskó Jenő mondata jár a fejemben, aki a halála előtt ezt mondogatta: »Tudod, hű vagyok én a hazámhoz – de már nem szeretem.«”