„A kezdeményezés rendkívül fontos és rendkívül kockázatos. A fontossága is, a kockázata is ugyanabból fakad. A reményből, illetve a remény újabb elvesztéséből. Reményt kínálnak a politikából és a közügyekből kiábrándult magyaroknak, hogy az elmúlt évek és az utóbbi hónapok összes egymásra fenekedése ellenére túl lehet lépni az utálkozáson, a presztízs- és hatalmi harcokon, és lehet közös megoldást találni az egy nagy problémára (a »keményedő diktatúra«) meg annak a sok kisebb összetevőjére (a »köztársaság, a demokrácia helyreállítása«, »az európai irányultságú értékek megerősítése«, »a rendszer társadalmi igazságtalanságainak korrekciója«). És azt kockáztatják, hogy ha a kezdeményezés minden rendű és rangú résztvevői – politikai pártok, civilek, értelmiségiek, egyházak, munkaadói és munkavállalói szervezetek – továbbra is képtelenek lesznek kibújni a rájuk merevedett rossz szerepekből és magatartásokból, és még a »nemzeti (politikai, gazdasági, társadalmi) minimumok« erejéig sem lesznek képesek egymással szót érteni, a belátható jövőben az utolsó remény is elvész.
Fogalmam sincs, a meghívottak hogyan fogadták a felkérést. Azt viszont látom, hogyan fogadta a sajtó a kezdeményezést (legalábbis azok a portálok, amelyeket olvasni szoktam). Az újságcsinálók, vagyis a nyilvánosság, a köz véleményének formálói, akik szentből ördögöt és gonoszból angyalt is tudnak csinálni, ha éppen olyan lábbal keltek fel. Akiknek a szerepfelfogásához jól illik a napi leleplezősdi, amelyhez a Fidesz kormányzása bőségesen kínál nyersanyagot, ám még sohasem fért bele a jóindulat, de legalább a semleges érdeklődés. Akik úgy tudják, hogy csak az a hír szól, amely valakibe nagyot rúg, ezért aztán ha magában a tudósításban nem is, a címben kötelező a nagy adag gúny és cinizmus. Akik ha nincs bírálandó felület, kitalálnak maguknak egyet. Akik arra tanítják a magyar olvasót, hogyan forgassa úgy a dolgokat, hogy végül mindenre rálegyinthessen. Akik tudósítani fognak a nyilvános tárgyalásokról. (…)