Ugyanaz másként

„Amennyiben pozícióik megerősítése végett a rendiség feltámasztásán munkálkodnak az uralmon lévők, és történelmi ismeretek hiányában olyan példaképeket állítanak mindnyájunk elé, akik vérmes kritikusai voltak a hajdani rangkórságos világnak, akkor a demokraták mezében tetszelgő, modernista ellenfeleik nyomban fölidézik a zsarnoki közelmúlt eddig elhallgatott kedvezéseit és nem győzik dicsérni, csodálni a durva elnyomáson alapuló rendszer humanizmusát. A fehér lovas ellentengernagy anakronisztikus figurájával szemben pajzsra emelik az »okos«, egyes megközelítésekben már bölcsnek titulált »Nagy Sakkjátékost« (ahogy Hofi rajongta körül), és diszkréten mellőzik hatalomra kerülésének, valamint működésének kellemetlen részleteit. Mint ahogy azt sem firtatják, ki irányította valójában az országot évtizedeken át, vagyis miért adta szovjet őrség a szolgálatot majd’ minden fontosabb magyar katonai objektum előtt. A biztonság, jólét és nyugalom megteremtőjeként emlegetik a baráti állam támogatását, melynek révén – a stabil keleti piacnak hála -, tervezhető és ötévenként újratervezett jövő elé állhattunk, és a mintaszerű fejlődés előnyeit élvezhettük. Az egyenlőség jegyében annyira modernizálódtunk és kiteljesedtünk, hogy abszurdnak hat már e rózsaszín korszak jellemzése diktatúra gyanánt, mivel a represszió közismerten puha volt, az áldozatok és besúgóik, az üldözöttek és üldözőik kapcsolata pedig közvetlen, szinte már kedélyesen rokoni. (…)

Régen mindenkinek fedél volt a feje fölött, és tisztes munkával, biztos megélhetéssel rendelkezett - halljuk mind gyakrabban -, mese csupán a lepusztult munkásszállásokon, emeletes ágyakban tengődő nők és férfiak testi-lelki nyomorúsága, ahogy büszkeségünk, az atomerőmű szomszédságában félig földbe ásott putrikban tengődő családoké is. A kibeszéletlen szenvedések, az elfojtott indulatok hagyta űrt az egyetemes szolidaritás deklarált eszméi takarták el, mialatt a velük összeegyeztethetetlen nemi, faji, vallási és származási diszkrimináció rejtetten tovább élt, miként Csalog Zsolt vagy Tar Sándor szociográfiái bizonyították. Az oktatás ingyenes volt ugyan, ám ideológiailag kötött. Még az ország Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett vezető egyetemének mosdójába sem szabadott beengedni a külföldi tudományos delegációkat, nehogy hírét vigyék a higiéniás állapotoknak. A szavakban támogatásra kész, ám felettébb elővigyázatos, a neki nem-tetszőket félreszorító kultúrapolitika azonban kétségkívül példaadónak bizonyult, akárcsak a társadalmi nyilvánosság szigorú ellenőrzése, melynek emblémája az ország legnagyobb közkönyvtára egyik részlegének Zárolt Anyagok Tárává minősítése és vasajtóval elrekesztése volt. Szellemi restségre vall ma is, ha múltunk tanulságainak megismerése helyett kalandos történeteket regélünk, amivel nemcsak jelenünk elviselhetőbbé tételét mulasztjuk el, hanem egy kevesebb vétekkel, bűnnel terhelt jövő megalapozását is.”