Amiért Orbán nem

„Tusk – ellentétben Orbánnal – soha nem adta fel európai elkötelezettségét. Sőt egymás után kétszer is európai programmal nyert lengyel nemzeti választásokat. A lengyel nemzeti érdekeket Tusk úgy értelmezte, hogy a lehető legtöbb előnyt szerezzemeg országának Brüsszelben, finom diplomáciával, nem »szabadságharccal«. Jaroslaw Kaczynski, Tusk elődje a kormányfői székben megpróbálkozott ezzel a módszerrel: egyszerre harcolt Brüsszel, Berlin és Moszkva ellen, amivel nevetségessé tette és elszigetelte magát és országát. Nem véletlenül lélegzett fel Európa (a keleti és a nyugati fele is), amikor távoznia kellett a hatalomból.

Tusk kormánya ügyesen lavírozott Brüsszel és Washington között is. Lengyelország a NATO számottevő tagja. Pedig nekik sincsen több pénzük a honvédelemre, a hadsereg karbantartására, mint Magyarországnak. (Nálunk viszont a HM azzal hívja fel a figyelmet magára, hogy egy változékony eszmeiségű irodalmár alkotásait kolportálja.)

Lengyelország az elmúlt években – ellentétben hazánkkal – komoly tényező a kelet-európai térségben és a demokratikus törekvések előmozdítója a posztszovjet államokban. Tusk is megpróbált javítani az Oroszországgal és elnökével való viszonyon. De eközben nem elfelejteni, hanem tisztázni akarták a korábbi vitás ügyeket, s szó sem volt holmi vigéckedésről. Tusk nem járatta le magát azzal a civilizált világban, hogy Vlagyimir Putyin politikáját, rezsimjét követendő példaként állítsa be. Hiteles európai politikus a mai súlyos válságban is, így képviselheti az EU-t a világban.”