Harc Ukrajnáért

„A jelenlegi ukrajnai katasztrófa tehát egyszerre terméke és megnyilvánulása a rendszerváltásnak és az azt követő 25 esztendőnek. Az államszocialista rendszerek szétzúzása a privatizáció útján odavezetett, hogy a hirtelen nacionalistává züllött hatalmi elitek a nemzetállam létrehozásának szószólóivá váltak, mely új állam az új oligarchák, egy sajátos, az államtól függő új burzsoázia hatalmát szolgálja. A Nyugat – a helyi korábbi nomenklatúra jelentős csoportjainak vezetésével - a régiót a rendszerváltás, a privatizáció és a nemzetállami függetlenség támogatásával ajándékozta meg, ám a lakosság döntő többsége rosszabbul járt amennyiben a régi államszocialista rendszerhez képest is jóval kedvezőtlenebb életfeltételek közé került. Az oligarchikus kapitalista rendszer gazdasági, társadalmi és politikai következményei: súlyos gazdasági-kulturális hanyatlás, szociális egyenlőtlenségek, gazdasági-piaci instabilitás.

A kelet-ukrajnai népfelkelés elválaszthatatlan a fentebbi folyamattól, amelyet csak felnagyított Ukrajna »egyenlőtlen« fejlődése a kulturális-történelmi térben. Évszázadok során az államalkotó hatalmi elit Oroszország és az orosz kultúra vonzásában fejlődött. A XX. században Kelet-Ukrajna és Nyugat-Ukrajna mint az »ipari modernizáció« és a „paraszti-kispolgári« soknemzetiségű entitás állt szemben egymással. Kelet-Ukrajna tulajdonképpen Lenin javaslata alapján került át Ukrajnához 1918-ban, hogy ellensúlyozza annak premodern jellegzetességeit Kelet ipari-proletár jellemzőivel. Nyugat-Ukrajna történelmi különállása pedig a nagyhatalmak játékszerévé alakította a fentebb jelzett etnonacionalista (Petljura és Bandera), oroszellenes identitás alapján. Miután az USA, az EU és a NATO a maga érdekében legalizálta a szélsőjobboldali, újfasiszta erőket, főképpen Nyugat-Ukrajnában »banderizálták« a politikai életet, Oroszország és Kelet-Ukrajna antifasiszta zászló alá vonta a maga hatalmi és regionális érdekharcait.

A majdani illegitim bábkormány a nyugati hitelezők, mindenekelőtt az IMF elvárásainak megfelelően igyekszik a neoliberális gazdasági megszorításokat végrehajtani, de még ahhoz sincsen elegendő gazdasági és katonai ereje, hogy Kelet-Ukrajnát a nemzetállam keretein belül tartsa. Kétségtelen, hogy nem Putyin és a nyilvánvaló orosz támogatás miatt nem westernizálható Ukrajna és nem ukrajnizálható Kelet-Ukrajna, hanem a jelzett történelmi okok miatt. Ám a dolgok állásának másik félreértése, hogy az USA úgy tekint Ukrajnára, mint egy posztgyarmati országra, amit majd kézi vezérléssel igazgathatnak. Ennek megfelelően a »galíciai projekt” habsburg-német-náci-angolszász formaváltozatai mind Oroszországról, illetve az orosz birodalom valamely formaváltozatának vagy a Szovjetunió dekonstrukciójáról szóltak, de végül is a »szegény Nyugat-Ukrajna« akár a NATO ellenőrzése alatt sem képes önálló államalakulattá transzformálódni.

A kelet-ukrajnai polgárháború azonban nemcsak az önálló népköztársaságok létrehozásáról szól. Viszonylag széles háttérre épülő, alulról szerveződő hatalmi rendszer kiépülésére is történik kísérlet. Kelet-Ukrajna ipari lakosságának támogatásával fegyveres harc zajlik egy illegitim kormány ellen saját földjéért, munkahelyéért, identitásáért. A Donyecki Népköztársaság és a Luganszki Népköztársaság kétségtelenül a helyi lakosság önszerveződésének eredménye, amely önszerveződés alternatív hatalmi intézményeket hozott létre. Noha sorsuk még nem világos, éppen az önszerveződés gazdasági teljesítménye nem rajzolódott ki, de afelől nem lehet kétségünk, hogy az egységes ukrán államba való »visszasimulás« lehetősége kizárt. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy sem a kelet-ukrajnai orosz, sem az oroszországi burzsoázia nem érdekelt egy sikeres gazdasági önszerveződésben. Az oroszországi geostratégiai érdekek és a helyi osztályérdekek – nem először a történelemben – szembekerülnek egymással. Nem a véletlen műve, hogy a kelet-ukrajnai orosz burzsoázia az ukrán hatalmi központot támogatja, amely »az antiterrorizmus« és a »szakadárok elleni harc« zászlaja alatt saját lakosságuk ellen folytat háborút. A tőkének, mint tudjuk, nincs nemzetisége, sem vallása, csak érdekei vannak. S azt is tudjuk, az uralkodó hatalmak számára a nemzeti ideológia csak annyiban és addig számít, amíg segítségével elhomályosítható, kiiktatható az osztálytudat, az osztálytudatosság, amely nélkül az oligarchikus kapitalizmus nem haladható meg, semmilyen munkásellenőrzés, munkástanács, termelői önigazgatás sem valósítható meg.”