Végső kocsma

„El tudom fogadni ezt a nyelv nélküli vagy nyelvek közti állapotot, mint ahogy berlini létemet is elfogadom. Én is meghalok majd, a műveim is elenyésznek majd; létrehozni érdemes őket, de aggódni miattuk fölösleges. Élik különös életüket, ahogyan s ameddig tudják.

Ha ez a Triviál-napló arra való, hogy egy elidegenítő tekintet segítségével valódi képet kapjak az életemről – azaz elszörnyedjem tőle –, akkor ez a tökéletes eszköz. Különben ma, igaz, nyugtató hatására, kialudtam magam, szervezetem mégis tiltakozott a fölkelés ellen – nyilván a rám váró tortúrák miatt (csomagolás, repülés, az otthoni gyötrelmek stb.). Rossz, mondhatnám baljós fizikai tünetek, melyekről nem is tudnék pontosan beszámolni. Mindenekelőtt a Parkinson-kór meg a végtelen kimerültség. – Itt most valószínűleg abbamarad a szisztematikus naplóvezetés, mert a pesti káosz el fogja nyelni az életemet.

Pápán, a Református Gimnázium meghívására. Megható volt. A templomban tartották a rendez- vényt, a nagyszámú érdeklődő miatt. Ahogy beléptünk Magdival, a templomban felálltak az emberek és zsoltárt énekeltek; majdnem kijöttek a könnyeim. Utána beszélgetés a tanári karral – jó arcú, agyondolgozott pedagógusok, akik nehezen élnek és mégis teljesítik nehéz kötelességüket, sorsukért senki sem felel, életüket senki sem igyekszik megkönnyíteni: »És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el.« (Jel 2,3.)”

Részlet az augusztusban megjelenő, Végső kocsma című Kertész Imre-könyvből.