Hogyan lett az Alakor a magyar építészet bűnbakja?

„Építészetileg valóban értékelhetetlennek tűnhet az Alakor, mert koncepciója szerint ez nem épület, hanem egy jelképes épülettel kiegészített kert. Azt állítja tehát, hogy a jövő az, hogy egy kertben lakjunk. Jelzem: a legtöbb ember legősibb vágya mindig ez volt – és ma is ez. Szindbád bűvös szavait idézve: »Egy kertben kéne élni és mindig csak tervezni.« Ezt a felfogást jeleníti meg az Alakor. Aki görcsösen épületet keres benne, az nem vette észre, hogy ez egy monumentális kerítéssel körülvett kert. Itt van a nagy félreértés. Épületként értékelhetetlen, mivel lényege az, ami belül van: a kert. Az építészet szégyene volna, hogy nem a falakon van a hangsúly, hanem azon, ami belül van? Ejnye... A kertben élés víziója mennyivel élhetőbb és szexibb egy steril beton-üveg-acél monstrumnál, amilyennek megszoktuk a modern monumentális építészetet.

Aki tehát azt hitte, az Alakort mint épületet védem, ugyanúgy félreértett, ahogy az Alakor koncepcióját. Ez nem épület, hanem egy kert. Épületként nekem se nagyon tetszene, bár pont a modernizmus annyira fontosnak tartotta, hogy legyünk nyitottak mindenre, a szokatlan formákra is – kivéve persze a neki szokatlan formákat. Úgy látszik, ez a nyitottság csak addig volt fontos, amíg a klasszikus építészet hívei voltak hatalmon és pont olyanokat mondtak a modernekről, mint most ők az azóta megcsontosodott akadémizmussá vált modernizmus alternatívájaként fellépő bármilyen új irányról.

A szerencsétlen Alakor és a még szerencsétlenebb Sámándob helyett lehetne a koncepció neve Életkert, ami kiutat mutathat a jelenlegi polémiából, tisztázva a projekttel kapcsolatos fő félreértést. Az Életkert Ház elnevezés arra utal, hogy a harmadik évezred az urbanizáció gyökeres újragondolását teszi szükségessé annak érdekében, hogy az építészet a jövőben ne a természeti környezet »legyőzésének« modern mítoszát és az ezáltal egyre súlyosabb problémákat okozó elidegenedést szolgálja, hanem azt, hogy újra megtaláljuk azt a harmóniát a természettel, melyet a modernitás semmibe vett, dölyfösen kiköltözött belőle, illetve aggasztó mértékben tönkretette. Az új koncepcióban a Kert már nem csupán a ház körüli terület, illetve a ház tartozéka, hanem középpontba kerül, azt sugallva, hogy ökológiailag lehet visszautat találni az Édenkertbe, ahonnan a modernitás csúnyán kiűzte az emberiséget. Az Életkert élhető és természetes életteret jelent, az elidegenedett urbanizációs komfort helyett a természetre és a harmóniára helyezve a hangsúlyt.

Ha posztmodern gesztusról lenne szó (és nem egészen másról, ami már nem vonatkoztatja magát a modernitás viszonyrendszeréhez!), akkor egyértelműen az épület fogalmának gyökeres dekonstrukciója lenne az Alakor – a kert és az épület viszonyának megfordítása, mely az urbanizációval egyenlővé tett építészet dekonstrukciója. Az ökológiai dezurbanizáció épülete visszaköltöztet minket az élet kertjébe, az ember örök vágyát valósítva meg, hiszen soha senki sem vágyott arra, hogy természetidegen tömbházakban lakjon vagy dolgozzon. Az építészet pedig nyilvánvalóan saját mesterségbeli és művészi elveitől, értékeitől eredendően idegen szempontokat szolgált, amikor a modernizáció jelszavával egy nem fenntartható gazdasági érdekrendszer kiszolgálójává vált.”