„Ne sírassuk. Csodás élete volt. Elért mindent, amit akart és lehetett. Amennyire megítélhető, látta a boldogságot ő, kezet is szoríthatott vele.
Nem teszek úgy, mintha nem írtam volna kisregényt, Márkez meg én címmel. Azokat a külföldi írókat szólítjuk magyarosan, akiket az egész ország lelki rokonná fogadott (v.ö.: Sekszpír Vilmos, Gőte János Farkas, Tolsztoj Leó). GGM nálunk olyan népszerű a Száz év magány itthoni megjelenése óta, hogy néha még az ékezeteket sem felejtik le a nevéről.
Amikor az IBS (színház) vezetője voltam, majdnem sikerült Budapestre csábítanunk. Helyette Mario Vargas Llosa fogadta el a meghívást. Tőle már akkor sem volt szabad GGM-ről kérdezni, a legjobb barátok halálosan összevesztek. (Nőügy?) Klisémondat, hogy García és Márquez többé nem hívható Magyarországra. De én szívesebben írom ezt: GGM itt (is) van, amíg olvassuk.”