„Sokan azt hiszik, hogy van keresztény irodalom, és van az irodalom. A dolog pedig majdhogynem fordítva áll. Az európai irodalom legnagyobb teljesítményei a kereszténység korszakában születtek, és akár tematizálták a vallás kérdéseit, akár nem, minden lényeges kérdésfölvetésük a keresztény kultúrkörben való létezésünkről árulkodik. Sokszor a vallásos irodalom képviselői jócskán lemaradnak szűkebbre szabott horizontjukkal. Dosztojevszkij a kereszténység lényegéről az eljövendő korok számára is lényegesebb dolgokat fog közölni, mint Swedenborg vagy Chesterton. Lehet, hogy nem volt náluk jobb keresztény – de jobb író volt.
Babits a Psychoanalysis Christiana című versében azokról a fülkébe állított barokk szobrokról ír, amelyeknek csak a felénk forduló része van rendesen kidolgozva. »Ilyen szobrok vagyunk mi!«, állapítja meg keserűen. A látszatra adunk, a világ felé fordulunk, azzal akarjuk elfogadtatni magunkat, belső mérce nincsen. Nem így a régi mesterek gótikus szobrai! Azok Istennek készültek, nem a bámészkodóknak. Azok minden szögből megformáltak, ruhájuk hátul aláhulló redői is alkotójuk igényességéről árulkodnak. Mert ez is a kereszténységhez tartozik: a személyiség megművelése, az önszemlélet, a teljes megfaragottság, akkor is, ha látszik, és akkor is, ha nem. (...)
Lehet statisztikákat összeszedni templomaink látogatottságáról, de a kereszténység sorsa nem ezen múlik. Hanem a mi sorsunkon, a mi világviszonyunkon, a mi bátorságunkon.
Hogy vállaljuk-e a megváltást.”