„Szeptemberben volt egy levélváltásod Rákay Philippel, aki akkor készítette az Itthon vagy – Magyarország, szeretlek című műsorát. Az ÉS-ben publikált leveledben sok sikert kívántál neki a műsorhoz és örömet a milliókhoz. Szerinted hol lett volna jobb helyen a műsor készítésére fordított közel egymilliárd forint?
Ez egy kifejezetten érdekes helyzet volt, mert én egy fiktív levelet írtam: egy vélhetően idősebb néző biztosította pártfogásáról az intendáns urat, és érvelt amellett, hogy miért fontos ez a műsor. Rákay Philip meglepő és villámgyors válaszlevele után viszont úgy tűnt, mintha az én levelem is valódi lett volna. Kockázatos lenne belemenni, hogy hol lett volna jobb helyen a pénz, lévén, hogy ezt arra szánták, hogy működtessék a közmédiumot, biztosítsák az információáramlást. Ezért nem válaszolhatom azt, hogy pedig de jó lenne, ha lenne a kórházban vécépapír. Nagyon szomorúan látom, hogy ennek a szakmának a becsületét és a hagyományait ily módon lehet negligálni, és kizárólag egy nézetrendszer kiszolgálóit helyzetbe hozni. Az, hogy ilyen szigorú feketelisták vannak, és hogy kifejezetten kerülnek embereket, akiknek még a nevét sem lehet bemondani, az azt eredményezi, hogy egész generációk maradnak ki a kultúra minden szegmenséből. Ha a közmédia nem megy el felvenni mostani színházi előadásokat, messze elkerüli azokat, akik nekik nem kedvesek, akkor a mai legnagyobb színészekről nem lesznek felvételek. Mi a fenéből akarnak gazdálkodni 20-30 év múlva? Mert ennek akkor lesz következménye. És nyilván egy olyan embernek, akinek a kultúrához köze van, aki a kultúra felől jön - például Rákay Philip -, éreznie kéne ennek a felelősségét, és tudnia kellene, hogy egy körkapcsolásra nem lehet eltapsolni ennyi pénzt. Persze, nehéz erről így beszélni, hogy Rákay nem mondhatja közben a magáét, de ha akarja, majd megteszi máshol.
Van olyan színész, művész, író, akit ki tudnál emelni azok közül, akiknek a megjelenését most is biztosítják? Hogy viszonyulsz a jobboldali kurzus szerzőihez?
Kifejezetten odafigyelek arra – szerkesztőként és magánemberként is -, hogy felülemelkedjek ezen, és ne érdekeljen, hogy a kurzus kit hova sorol. Ha fontos regény van készülőben, akkor próbálok kéziratot szerezni, hogy az ÉS olvasói a kortárs próza minden szegletére oda tudjanak figyelni. A pár hetes ÉS-ben Lackfi János prózája van, az MMA friss tagja, Oravecz Imre pedig nemrég küldött el nekem a készülő regényéből egy részletet, aminek igazán örültem. Fehér Bélától, Temesi Ferenctől és Bereményi Gézától ugyanúgy kértem kéziratot, ahogy kérek Esterházytól. De van több olyan író is, aki elmondja nekem, hogy azért nem ad kéziratot, mert az ÉS szerinte egy liberális lap, és ő ott nem fog közölni. Ezt értem. Az viszont már torokszorító, hogy egyre több az olyan kolléga, aki szeretne közölni, de nem mer, mert fél, hogy nem kap majd díjat, ösztöndíjakat. De azért még mindig jobb a helyzet, mint a színházakban vagy a filmszakmában. Az irodalom azért nem tud ennyire elmérgesedni, mert sokkal kisebb tócsa. Olyan kis pénzek, olyan kis publicitás jellemzi, hogy mindennek a perifériájára szorul, mindennek a legvégén áll. Miközben még mindig kimagasló hatékonysággal képviseli az országot nemzetközi szinten. A magyar irodalmat, ami sokkal több ismertséget és dicsőséget hoz ennek a hazának, mint mondjuk a foci, egy gyöngécske film árából gatyába lehetne rázni. Egy évig csodálatosan működne egy filmvígjáték költségvetésből. Az pedig sok idő.”