Hogy ne legyen nyúlkálás

„Mert vajon ki merné vitatni az uralkodónak azt a jogát, hogy ha veszélyben látja az egyszerű nép idős korára félretett filléreit, a pénzt prosperáló nemzeti vállalataink részvényeibe fektesse? Zajongjon akárhogyan is a kalmárnépség, nem a lelkiismeret, a kötelességtudat első számú parancsa ez? Létezik-e nagyobb arcátlanság, mint pert indítani az ellen az uralkodó ellen, aki, látva a kisszövetkezetek gondjait, a nehéz időkben kérés nélkül is a segítségükre sietett? Tévedünk, ha a felségárulás semmi mással össze nem téveszthető illatát érezzük a levegőben?

A nemzeti együttműködés rendszerében, polgármester úr, senkinek sem kell nyúlkálnia. Vagy nyúlkálásnak tekinthető, ha valaki, akinek az ősei már a honfoglaláskor is gázszerelők voltak, most a megkérdőjelezhetetlen tisztaságú pályázati rendszerben a Szapolyaiak örökébe lép? Kétségbe vonhatja-e valaki, hogy megkaphatta volna azt a néhány községet egy hűségeskü fejében is? Fájhat-e a magyar szívnek, ha a Rothschildok helyett most végre azok kapnak esélyt, akik Európában talán még nem, de Körmenden már hírnevet szereztek maguknak előrelátó, gondos gazdálkodásukkal? Vagy szégyellnie kellene tán magát annak a két szorgalmas embernek, aki hétvégi túlórapénzeit nem magára költi, hanem egyszerűen vesz egy kereskedelmi televíziót, hogy a magyarnak végre ne a imperialista hírgyárosok hamisításaiból kelljen tájékozódni?”