Megérteni Ukrajnát – a posztgyarmati állapot

„Mély nyomot hagyott a két világháború is az ukránok nemzeti identitásában. Az első háború alatt sem az antant hatalmak – akik az orosz polgárháborúban a fehéreket támogatták – sem Lengyelország nem támogatta Ukrajna függetlenségét. Ugyanis mind a fehérek, mind a lengyelek igényt tartottak egész Ukrajnára. Az 1921-es lengyel-szovjet (rigai) béke katasztrófát jelentett az ukránok számára: Lengyelország megszerezte Galíciát, ahol a lengyel hatalom kemény asszimilációs politikát folytatott, s ezzel együtt megerősödött az ukrán ellenállás, amelyet hamarosan a náci Németország kezdett el támogatni. Ezzel szemben a Szovjetunióhoz került területen pedig a húszas években kulturális fellendülés következett be. Még a nagy éhínség (1932-33) és az azt követő sztálini terror sem váltott ki jelenetős oroszellenséget. A második világháború alatt pedig a galíciai ukránok erősen együttműködtek a nácikkal, s nem csak a zsidósággal, hanem a lengyelekkel is kegyetlenül leszámolnak. Sztyepan Bandera ukrán felszabadító csapatai közel 100 ezer lengyelt gyilkoltak meg. Harcuk azonban sikertelen volt: teljes Ukrajna a Szovjetunió részévé vált.

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnában az itt vázolt megosztottság máig erősen jelen van: a keleti rész lakosság orosz nyelvet használ és szorosabban kötődik Oroszországhoz mind vallásilag, mind kulturálisan és mentálisan. A galíciai területek lakossága ukrán nyelvű, a nacionalizmus erősebb (megvannak a függetlenségi hagyományok) és kulturálisan távolabb áll az orosz világtól. A probléma, hogy ez az ukrán nacionalizmus, ez a függetlenségi hagyomány nyíltan a banderista múltban gyökerezik. Mégpedig azért, mert a Bandera vezetésével folytatott harc volt az egyetlen valódi függetlenségi háború, amelyet mind a két korábbi kolonizátor ellen folytattak.”