A magyar jellem és szellem nem lehet keleti

„Immár majdnem 67 éve, hogy elhagytam szülőhazámat. Azóta országom és nemzetem sorsa sokszor ragadta meg, szorította össze a szívemet, de a magyar politikával nem foglalkoztam, arról nem írtam.

Most, kilencvenéves koromban sem illik. De valami mégis erre késztet. Legalább két hosszú téli éjszakán ezen gondolkodtam.

A paksi orosz–magyar megállapodás kísértett.

Magyar újság hozzám nem jár. Magyar folyóiratok is csak ritkán. A Népszabadságot kattintom fel reggelenként egy-két percre. Tudomásom szerint ezt olvassa még most is sok magyar. Ezért küldöm soraimat oda. Hátha elér egy pár száz olvasót.

A mostani miniszterelnök úr évekig megtisztelt figyelmével és barátságával. Most mégis kötelességemnek tartom, hogy e sorokkal őfelé is irányítsam véleményemet. Már régen, immár több mint húsz éve ismerem az ő világnézeti hajlamait. Ő még 1989 előtt is, úgy látom, valahogy idegenkedett az úgynevezett »Nyugattól«, Nyugat-Európától és Angliától.

De most választóvonalhoz érkezett. (...)

A nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk. De mégis. Amikor a magyarság vezetői néha a »Keletet« választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult. A Magyarországot letipró zsarnokság eredője és lényege a közelmúltban sem a kommunizmus volt, hanem az orosz megszállás. A szörnyű második világháború végén a nagy Churchill, aki már tudta, hogy az oroszok foglalják el egész Magyarországot, ismételten elmondta Rooseveltnek (sajnos hiába), hogy Magyarország nem Kelet-, hanem Közép-Európához tartozik. A magyarság tömegei a Keletet vetették el 1956-ban és 1989-ben is.

Mit várhattunk, milyen jutalmat egy nagyorosz birodalomtól? Semmit. Széchenyi, Kossuth előre látták ezt. Az oroszokat el kell ismerni és tisztelni kell őket, mint azt távoli rokonaink, a bölcs finnek teszik. De mi nem az oroszokhoz tartozunk. A hozzájuk való alkalmazkodásunk sosem állhat törekvéseink központjában. Tiszteljük vívmányaikat, nagy művészeiket. De a magyar szellem, a magyar értelem, a magyar művészet és műveltség lélegzete nyugati. Nem orosz, de még csak nem is amerikai. Aki hozzánk szól, az – minden nagyságuk dacára – nem annyira Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, hanem egy Dante, egy Shakespeare, egy Pascal, egy Goethe, egy Tocqueville. A Nyugat gyakran volt a keresztünk, de vállalnunk kell, mert az a csillagunk is. Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik.

1989 óta mi vagyunk a felelősek mindazért, amit mi választunk, amit teszünk, amit gondolunk. A magyar jellem és szellem nem lehet keleti. Pax Vobiscum! Ezek a régi latin mise utolsó szavai: Menjetek békében! De most Pax Nobis! Béke legyen a miénk!”