„...az ősemberek ültek a tűz mellett és vadásztörténeteket meséltek. Az egyikük hazudott. Ő volt az első író.”
(Anatole France)
A félreértések elkerülése végett le kell szögeznem: nem az irodalom, vagy a művészet ellen kívánnak szólni az alábbi gondolatok. Annál is kevésbé, mert számomra ifjúságom meghatározó élményei voltak a könyvek, amelyeknek csodás órákat, napokat köszönhetek. Mondhatom, kevés dolog volt akkora hatással rám, mint a könyvek. Ha jó ez, ha rossz, nagyrészt a könyveknek köszönhetően lettem az, aki vagyok. Ám, immár megöregedvén, egyre szkeptikusabb leszek az irodalomban fellehető „igazság” iránt, és egyre jobban elválik egymástól a gondolataimban a művészet és a „valóság” – bármit is értsünk a „valóságon”. Lehet más szemén keresztül nézni világot – mi több, nagyszerű dolog –, csak ne felejtsük el: nem a világot látjuk, hanem azt, amit az a másik ember lát. Jó esetben. Rosszabb esetben meg azt, amiről el akarja hitetni velünk, hogy látja.
Történt, hogy 1760 táján egy ifjú skót, bizonyos James Macpherson előállt azzal, hogy a skót felföldön, a nép száján él még a régi kelta költő, Osszián költészete, s hogy ezt bizonyítsa, elő is állt egy angol nyelvű prózai átirattal. Ezt két eposz átirata követte, a Fingal és a Temora. Az Osszián-ének óriási sikert aratott, Macpherson gazdagon és híresen halt meg. Sajnos azonban kiderült: hazugság volt az egész. A rossz nyelvek szerint úgy kezdődött a dolog, hogy kérték tőle azokat a gael nyelvű dalokat, amikről annyit mesélt, ám mivel szégyenszemre nem nagyon tudott az ősi kelta nyelven, hát költött néhányat angolul helyettük.
Hazugság ide vagy oda, Macpherson elévülhetetlen érdemeket szerzett a skót öntudat felszításában, és sokaknak adott alkalmat a büszkeségre. Lehet, ő is fontos állomása annak a folyamatnak, amely napjainkban Skócia elszakadásához vezet. Ám volt ennek a dolognak egy másik következménye is. Komoly történészek a két eposz alapján elkezdték rekonstruálni az ősi skót történelmet és életet is. Tudni vélték, mi zajlott Fingal – másképpen: Fionn mac Cumhaill –, a régi kelta király udvarában, mit ettek, mit ittak, hogyan voltak szerelmesek, egyszóval: milyen volt az a világ. Nyomukban aztán az egyszerű skótok is tudni vélték mindezt. Nos, ma már tudjuk, a nemes kelta király udvarában az élet pontosan olyan volt, amilyennek a derék Macpherson elképzelte és leírta. Persze akár tényleg olyan is lehetett – ki tudja?
*
Hogy mi volt régen és még régebben, nehezen tudható; mélységes mély a múltnak kútja. Azt, hogy mi is rejlik ebben a kútban, azt a történetírók és a művészek mesélik el nekünk. A történetírók többnyire azokkal a dolgokkal foglalkoznak csak, amik nagy befolyással voltak az egyes korok eseményeire. Háborúk, forradalmak, összeesküvések, gyilkosságok – csupa olyas dolog, amit a „nagyok” tesznek. Ez az ő világuk. Ám az embereket érdekelni szokta az is, ami a hozzájuk hasonlókkal történik. Ezt azonban – többnyire – nem kapja meg a történetíróktól, ezért aztán a művészetekhez fordul. Azt például, hogy miként éltek az emberek az ókori Rómában – tetszik, nem tetszik –, az emberek a Ben Hur (avagy ahogyan Móricka a Római Birodalmat elképzeli) vagy a Gladiátor című műalkotásokból gondolják el. Ha az ókereszténység valakinek eszébe jut (ez ritka), akkor azonnal megjelenik lelki szemei előtt Charlton Heston, amint rettenthetetlen tekintettel lovakat hajt.
Azonban nem csak a múlttal van gond. Az emberek többsége a saját világában él bezárva. Nem rendelkezik tapasztalatokkal, amelyek lehetővé tennék neki más kultúrájú, más szokású emberek megértését. Ilyen tapasztalatok megszerzéséhez nincs ideje, pénze és tán merészsége sem. Ám az ember kíváncsi és nagyszájú is egyben, be nem ismerné ezt a hiányosságot, ezért egyre nagyobb mértékben fordul tehát az olyan életpótlékokhoz, amilyen a film vagy az irodalom.
Miután általában tudták az emberek, hogy a művészi ábrázolás és a valóság között sokszor csak felületes összefüggés létezik, nem is volt ezzel különösebb probléma hosszú időn keresztül. Mindenki pontosan tudta, mi a mese és mi a valóság. Voltak persze kivételek, mint a nemes Don Quijote, ám az ilyen emberek kevesen voltak; minden korban sokkal több volt a borbély és a baccalaureus – hogy Unamuno megevezését használjuk velük kapcsolatban. Ám valamikor a 17-18. század környékén minden megváltozott. A könyvnyomtatás elterjedése, az oktatás szélesebb körűvé válása, a megnövekedett szabadidő és még számos tényező hatására létrejön az értelmiségi osztály, és vele a hivatásos írók klikkjei is. A művészet – elsősorban az irodalom – leszáll a nemesség, az arisztokrácia kedvtelésének magasából, és befurakodik a tisztes kereskedők és iparosok világába, ami által maga is arisztokratából kereskedővé és iparossá válik. A romantika rövid – ám annál csodálatosabb – kitérője után a művészetnek, mint ünnepnek vége. Az irodalom a dolgos hétköznapok része lesz, hiszen a szatócsok és uzsorások világában nincsenek ünnepnapok, amelyek varázslatos módon bekövetkeznek; ebben a világban minden a profán csináláson keresztül jön létre, megvalósítva a világ varázstalanításának programját. Ez az irodalom nagyon hamar a „valóság” leírását tűzi ki maga elé célul: azt ígéri, hogy szépítés és megalkuvás nélkül magát az életet fogja megmutatni.
Ezáltal hihetetlenül megnövekedett az irodalom hatása a közéletre és a társadalomra. „Mikor a királyi hatalom eltűnt” – mondja panaszosan Charles Maurras –, „nem a népfelségnek adta át a helyét, amint állítják; a Bourbonok utóda az homme de lettres, az irodalmár.” Mint minden változás, ez is Janus-arcú volt, egyszerre hordozott ígéretet és fenyegetést. Az ígéret az volt, hogy ezentúl együtt, sok szemmel látjuk majd a világot; és észreveszünk olyan dolgokat is, amelyek eddig rejtve maradtak előttünk; a fenyegetés pedig az, hogy elvész a képességünk az igazi és a nem-valós, a szimulákrum megkülönböztetésére.
*
De hogyan különböztethetjük meg a látszólagost és a valóságost, az irodalmat és az életet? Mert meg kéne különböztetni, hiszen mint más mesterségek képviselőinek, úgy az irodalmároknak sem lehetséges megőrizni az objektivitásukat. Minden ember olyannak látja a világot, amilyennek előítéletei látni engedik, és ez alól az irodalmárok sem kivételek. Az irodalom szakmává válásával egy időben jelentek meg az irodalmi csoportok, amelyeket találóan klikkeknek neveztek el; és amelyek elvárták, hogy a hozzájuk tartozók hasonlóan lássák a dolgokat, hűségesek legyenek és megvédjék egymást a más klikkektől jövő támadások ellen. Az egy klikkhez tartozók hasonló stílusban és hasonló világról írtak, az írók társadalomról vallott nézeteit legalább annyira – ha nem jobban – befolyásolta a klikken belüli konszenzus, mint a valóság maga.
Az irodalom tömegessé válását az etikai és esztétikai értékek gyors eróziója követte. Az író nem valakitől, hanem valamitől függ, ez a valami pedig a honorárium. Népszerűnek kell lennünk, és hogy népszerűek legyünk, leírt történetünknek érdekesnek kell lennie. Márpedig az átlagember egyáltalán nem érdekes. Az a történet, hogy valaki megszületik, iskolába jár, dolgozik, beleszeret a szomszéd lányba, feleségül veszi, gyermekeik, majd unokáik születnek, megöregszenek és meghalnak, senkit sem érdekel. Mindjárt más a helyzet, ha a szomszéd fiúba szeret bele, a szomszéd lányból pedig ragut főz. Azzal már lehet kezdeni valamit. Bár mostanra talán már ez is kevés. Az így megírt könyv népszerű és kelendő lesz, ám igen kétséges, hogy vajon segít-e olyan hangsúlyokban látni a világot, amilyen az ténylegesen.
Az ember rosszhiszemű lény. Szívesebben hiszünk el bármit, ami rossz fényt vet a másikra, mint ami dicséri őt, mert a dicséret mögött mindig érdeket sejtünk. Aki dicsér valakit, azt nyilván lefizették – másképpen elképzelhetetlen a dolog. A kritika a felvilágosodott ember gondolkodásának alapja. A dologi világot – lényegénél fogva – nem lehet kritikával illetni. Nincs értelme kritizálni a bolygópályák célszerűségét vagy formáját. Amit kritizálni lehet, az maga az ember – és művei –; mert feltételezzük, hogy másképpen is, jobban is eshettek volna a dolgok, ha az érintett(ek) másképpen döntenek. Descartes paradigmatikus műve óta kísérti az embert a teljesség megértésének hite és az, hogy a történelmet előrehaladó megismerési folyamatként képzeli el, melynek végén – logikailag szükségszerűen – ott van a mindentudás eszkatonja. Honnan máshonnan vonna párhuzamot egy értelmiségi, mint élete legmeghatározóbb élményéből: az iskolából? A kritikai attitűd mögött azonban szükségképpen felsejlik annak érzékeltetése, hogy én tudok jobbat. Ez azonban – tekintettel ismereteink tökéletlenségére és a folyamatok kaotikus voltára – ugyancsak kétséges ígéretnek tűnik.
Hogy mennyire kétséges és téves eredményre vezet, ha elhisszük az irodalomnak egy adott korszakról alkotott képét, azt a következő részben próbáljuk meg bemutatni, a Horthy-korszak háború utáni recepcióján keresztül.
