A szarfoci országa

„Ami az érdekesebb, az a magyar politikusok jelentős részének focibuzisága. Nem tudom mitől van. Ha egy hatvanas éveiben járó emberről beszélünk, azt még csak megértem, hiszen amikor ő felserdült, még az Albert Flóriánnal, Novákkal, Vargával felálló Fradinak vagy a Benével, Dunaival rohamozó Dózsának lehetett drukkolni. De még a negyvenes-ötvenes korosztálynak is jutottak Törőcsikek és Nyilasik.

Ők is, meg a fiatalabbak is, focibuzulással vannak elfoglalva. Meglehet, hogy affektáló, idegesítő elitista vagyok, de azt gondolom, hogy a tévében nézhető magyar foci a fentebb részletezett bundázások és lopások halmaza, a nemzetközi foci meg cirkusz, amelyet a helyi város plebsén kívül senki sem tart élet-halál kérdésnek. Nem nyert a Bayern, hát nem nyert, majd nyer legközelebb.

Ehelyett azt látom, legutóbb egy ifjú (és általam amúgy nem sokra tartott) politológus Facebook oldalán, hogy másból se áll, mint egy focicsapat dicsőítéséből. Semmi baj, hát rajongó az istenadta, de amikor Török Gábor is minden interjúban elmondja, hogy ő Vidi-drukker, Bajnai azzal próbál emberközelinek lenni, hogy korábban kapus volt, akkor már kezdek tendenciát látni. Hiszen ezek az emberek elvileg nem kellene, hogy kötelezően szeressék a focit. Nem kell együtt szotyizni még húsz kilométer aszfaltozásért, nem kell csapatot venni. De még a független értelmiségihipszter-világfi-stílusikon-gasztrotájékozott-superman Bede Márton is szeret időnként mindenidőklegjobb-barszázni meg johánkrájfozni egyet.”