„Be kell vallanom, hogy meglehetős fenntartásokkal ültem le megnézni az Alföldi rendezte István, a Királyt. Tartottam tőle, hogy öncélú és szenzációhajhász látványelemekkel fogja teletűzdelni az előadást, hadd pukkadozzon az a polgár. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy lesz-e kellő alázat a rendezőben, hogy ne használja fel a darabot saját politikai véleménye artikulálására és ne legyen tele aktuális közéleti utalásokkal. Szerencsére csak néha jelent meg némi orális szexre való utalás, az »unoma« rész pedig igen demagóg módon fejezte ki a közélet iránti általános undort, ami nem volt jó húzás.
Az viszont teljesen egyértelmű volt a legelejétől kezdve, hogy ez az István a Király teljesen más, mint a 30 éve bemutatott. Míg elődje egy magas minőségben elénekelt, zeneileg tökéletes előadás volt, addig a mostani a szereplők belső lelki vívódására helyezte a hangsúlyt, feláldozva a zenei élményt is ennek oltárán.
Mégpedig parádés módon. Hazudott-e a darabban Alföldi? Hát, nem. Az történt, hogy István belesodródott a nyugati kereszténység bűvkörébe, hogy beillessze egyfajta européer hangulatba az országot? Igen. Kért-e német segítséget ehhez? Igen. Erőszakkal ráerőltette-e az országra ezt az elképzelését? Igen. Tűzzel-vassal kiirtotta-e a magyarság kulturális hagyományait a cél érdekében? Igen. Akkor pedig miről beszélünk? Magyarugarozott-e István az adott történelmi szituációban, és szervilisen akart-e megfelelni az aktuális trendeknek? Igen. A 2013-as István, a Király, ezt mutatta meg precíz és kínos pontossággal.”