„A diktatúrának nevezett ántivilágban, ha le akartam leplezni a hatalom hazugságait, gondoskodtak róla, hogy sehol se jelenhessen meg. Sőt, házkutatást tartottak, és elkobozták a gépiratot. Pert csak azért nem indítottak, mert a feleségemen kívül senki nem olvasta még, és az izgatás nevű bűncselekmény ott kezdődött, ha legalább hárman olvasták. És ha már a pribékek arra jártak, egy rendőrhatósági figyelmeztetést azért kiosztottak. Arra figyelmeztettek, hogy a lakásomon »izgató tartalmú iratokat találtak, és ez bűncselekményhez vezethet«. Ezt megküldték az egyetemnek, amely rögtön fegyelmit indított ellenem, és a kirúgást csak azért sikerült megúsznom, mert nem 1950-et vagy 1960-at írtak, hanem már 1970-et. Mindez jó volt arra, hogy a gondolataimat senki ne ismerhesse meg, így aztán nem is ébreszthetett további gondolatokat senkiben. Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki nem bocsáthatta közre a gondolatait. Sokan voltak, súlyosabb gondolatokkal, és súlyosabb retorziók érték őket, mint engem. És micsoda apparátust kellett működtetni a gondolatok terjedésének megakadályozására, és micsoda költséggel!
Ma, ha valaki le akarja leplezni a kormány folyamatosan áradó hazugságait – például azt, hogy a földpályázatok szabályosak voltak, a trafikengedélyeket szakmai szempontok alapján osztották ki, az új e-útdíj rendszer jól vizsgázott, nő az életszínvonal, az EU összeesküdött Magyarország ellen –, akkor a leleplezés elvileg megjelenhet két napilapban, néhány hetilapban, néhány internetes újságban és blogban, két erősen korlátozott hatókörű rádióban és egy tévében. Micsoda gazdagság a diktatúrának nevezett ántivilághoz képest!
Csakhogy a leleplezés a közönség legfeljebb 2–3 százalékához jut el, kevesebb emberhez, mint egykor a Szabad Európa. Miközben a hazugságáradat akadálytalanul hömpölyög az összes közszolgálati tévé- és rádiócsatornán, több országos hatókörű magántévén és rádióállomáson, a minden háztartásba ingyen eljuttatott újságban és »kormánylevelekben«.”