Egy ítélet széljegyzete

„Trianon története borzalmas. Fura módon nagyon sok helyen lehet kezdeni, de például itt van az 1915-ös londoni egyezmény, amelyben az antant már területeket ígér Szerbiának, majd jött 1916, amikor pedig Erdély és Kelet-Magyarország jelentős részének megszerzésével kecsegtette a Román Királyságot, ha hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának. Üzent. Románia gyors veresége után különbékét kötött ellenfelével, csak a háború legvégén üzent neki újra hadat, az antant nyomására. Nem is akarták a románokat asztalhoz ültetni Versailles-ban. Mária román királyné azonban igyekezett kiköszörülni a csorbát. Negyven elegáns, de kissé ledér hölgy társaságában érkezett a helyszínre, hogy azért ne érezzék annyira magányosnak magukat a politikus urak. Akikre addig igazából csak a cseh Eduard Benes fonta rá magát, levakarhatatlanul, s szinte kikövetelve tőlük az új közép-európai nemzetállamok megteremtését, amihez persze Magyarország addigi területének kétharmad részére is feltétlenül szükség volt úgymond.

Mária királyné küldetése vált Trianon ethoszává, amelyet ennél jobban nem is lehet bemutatni. Bauer Tamás, a hazai balliberális tömb egyik legkombattánsabb alakja ezt a Trianont nevezte igazságos döntésnek. Nem is értette, mit akar az új, kétharmados Országgyűlés akkor, amikor 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává tette június 4-ét. De még egy-egy polgári politikus is azt kérdezte ekkor, ugyan mi értelme a múlton merengeni és könnyezni, miért nem nézünk inkább előre, mondjuk az EU felé. Hát ez az! Megint megsokasodott bíráink száma, főként az EU-ban, megint ítélni akarnak rólunk. A kérdésnek, hogy miért, már nincs értelme. Összezárni, dolgozni, legyen ez a mi válaszunk.”