Mindenki trianonoz, akkor én is

„Szeretettel a Trianon-legendák c. könyvemből (Budapest, 2010, Jaffa). Nagyjából ma is így gondolom, leszámítva persze a szóismétléseket és a hülye viccekre történő utalgatást.

»A trianoni döntést nagyhatalmak hozták, egy hibás politikai stratégia mentén, és jelentős részben igazságtalanul. Ahhoz viszont, hogy értékelni tudjuk, néhány szempontot nem árt figyelembe vennünk.

1. Trianon azért következett be, mert az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a háborút. Ezt az egyszerű tényt sokan szem elől szokták téveszteni. A vesztesekkel soha nem bánnak könyörületesen. A Monarchia sokak meglepetésére, némiképp rogyadozva, de a legutolsó pillanatig kitartott a háborúban. És bár a wilsonizmus nyílt és igazságos békét ígért, ennek gyakorlati megvalósítására nem volt tér és akarat. A megcsalatottság érzése ennyiben mindenképpen jogos.

2. A Monarchia megszüntetése nem volt eldöntött a háború elején. Ahogy azt Romsics Ignác könyve is szépen bemutatta, legalább három esemény: IV. Károly különbéke-kísérleteinek nyilvánosságra kerülése, a breszt-litovszki béke és az 1918. májusi spai egyezmény billentette abba az irányba az antant döntéshozóit, hogy a háború utáni békerendezéskor már ne számoljanak a Monarchiával mint európai nagy- illetve középhatalommal. Párizsban, Londonban és Washingtonban is úgy látták, hogy túlságos elköteleződése és kiszolgáltatottsága miatt a Habsburgok birodalma már nem lehet hatékony ellensúly Németország kontinentális hegemóniára való törekvésével szemben. Ehelyett kellőképpen kistafírozott közép-európai kisállamok és középhatalmak szoros katonai és gazdasági szövetségében kezdtek el gondolkodni, ami egyszerre vethetett gátat a kelet felé törekvésnek (Drang nach Osten) és tarthatta blokád alatt a bolsevista Oroszországot. A helyzet leírására szinte kínálja magát a kaktuszbokorba ugró pucér cowboy története („pillanatnyilag jó ötletnek látszott”), de itt és most elég annyit megjegyeznünk, hogy az új helyzet által kreált problémák nagyságrendileg ugyanolyanok maradtak, mint a háború előtt. Sőt, bizonyos értelemben áttekinthetetlenebbé váltak a nagyhatalmak számára. A harmincas évek válsága és a náci Németország térnyerése, majd később a Szovjetunió megjelenése a térségben jól jelezte a konstrukció életképtelen voltát.

3. A trianoni békeszerződés annak a nemzetépítésnek a következménye is, amely a XIX. század első felében indult meg a térségben. Éppen a magyar politikai elit és a kialakulóban lévő modern magyar nemzet volt az, amely az elsők között próbált függetlenedni a birodalomtól 1848–49-ben. E sorok írójának ugyanakkor meggyőződése, hogy nagyhatalmi támogatás nélkül a nemzeti emancipációs mozgalmak önmagukban nem vezettek volna a Monarchia széthullásához, legfeljebb átalakulásához. Az is kétségtelennek tűnik, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek/nemzetek többsége (talán a ruszinok kivételével) rendelkezett olyan, mégoly parányi intellektuális elittel, amely a kulcsfontosságú pillanatokban a külföld, így a győztesek számára is jól láthatóan megjelenítette azt, hogy nyelvi közössége immár nem kíván Magyarország része lenni. A különböző nemzeti gyűlések 1918 végén-1919 elején, Gyulafehérvártól Turócszentmártonon és Újvidéken át Medgyesig ezt az akaratot demonstrálták, és az ellenükben hallatszó hangok – néhány szociáldemokratáé vagy magyarbarát regionalista politikusé – nem kaptak tömegtámogatást a maguk közösségén belül.

4. E könyvnek nem témája, de egy gondolat erejéig érdemes kitérni rá: Károlyi Mihály, sőt bizonyos értelemben Kun Béla sem volt oka, inkább következménye a magyar összeomlásnak. Eszmei szimpátiáktól függetlenül, e sorok írójának az a véleménye, hogy Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár a legkevésbé sem volt eszköze netán mozgatója valamiféle összeesküvésnek, amelyet Magyarország ellen szőttek volna. Békeidőben és demokratikus körülmények között Károlyiból valószínűleg a közepesnél kicsit gyengébben teljesítő, de megkérdőjelezhetetlenül demokratikus kormányfő lett volna. Sem egyéni, sem politikusi képességei nem tették alkalmassá arra, hogy azokban az időkben vezesse az országot. A halála óta eltelt több mint ötven esztendőnek és a forradalom óta lepergett csaknem egy évszázadnak most már lehetőséget kellene adnia arra, hogy sorsában meglássuk az emberi tragédiát is, a rövid szünettel élete végégig tartó száműzetést és a hivatalos Magyarország, illetve a magyar közvélemény egy részének engesztelhetetlen gyűlöletét. Természetesen cselekedhetett volna másként is, de azt is tudnunk kell, hogy későbbi elszánt bírálói (Bethlen István, Apponyi Albert, Teleki Pál) is bizalmat szavaztak neki, legalább 1919 januárjáig. Némelyikük még annál is tovább.

5. A trianoni békeszerződést a párizsi békekonferencia nem büntetésül mérte Magyarországra a kommunista államkísérletért. A trianoni határok a szakértői bizottságokban már 1919. március közepére, a Tanácsköztársaság előtt készen álltak.

6. A trianoni békeszerződés bekövetkeztében kulcsproblémának tartom, hogy Magyarországnak csaknem egy éven keresztül nem volt képviselete a párizsi békekonferencián. Ez természetesen az antant hibája és felelőssége. A konferencia legfontosabb döntéseit 1919 tavaszán már meghozták. Aláírták a német, az osztrák, a bolgár békeszerződést. Az Egyesült Államok kivonult a konferenciáról, a delegációk zöme is hazautazott. Törökország más eset volt, és ezt a korszak magyar politikusai is tudták: nem lehetett visszautasítani az aláírást és ellenállni. »És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhenvész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem« – írta Teleki Pál mesterének 1920 tavaszán a békeszerződés aláírása mögötti motivációról. Túl sok mindent kellett volna felforgatni ahhoz, hogy Magyarországnak legalább részleges igazságot szolgáltassanak: győzött a kényelmesség, a friss status quo megőrzésének szándéka.

6. A magyar kérdés jó esetben is ötöd- vagy hatodrangú probléma volt a békekonferencián, nagyjából Németország, a Nemzetek Szövetsége létrehozása, az orosz kérdés, a mandátumok kérdése és az Oszmán Birodalom felbomlása mögött, de talán még Olaszország igényei és a realitások összehangolása is megelőzte. Ez sem jóleső tény, de kilencven év elteltével praktikusabb tudomásul venni.

Trianon egész kérdése persze messzebb és másfelé mutat: 1920. június 4. a magyar önkép és a magyar identitás megbomlásának mitikus dátuma. Hogy magunk mögött hagyjuk, és történelemként tekintsünk rá, sok mindennek változnia kellene. Hogy túllépjünk rajta. Hogy elvégezzük az oly szükséges gyászmunkát. Lehet, hogy nemzeti gyásznapot kellene szentelni neki. Lehet, hogy önkéntes fogadalmat kéne tennünk: soha többet nem beszélünk róla. Lehet, hogy meg kell változtatni a közoktatást, és többet kell beszélni róla. Talán tanítani kéne a szomszéd országok nyelveit a középiskolákban. Esetleg egyoldalú gesztusokat tenni a szomszéd országok felé. Keményebb, érdekérvényesítő magyar külpolitikát folytatni. Vagy emlékeztetni mindenkit Európában a velünk történt igazságtalanságra. Nehéz a válasz.

Mindenesetre a mi dolgunk, senki másé.«”