Emléktöredék Erőss Zsoltról

Életemben egyszer láttam Erőss Zsoltot. A találkozás minden bizonnyal túlzás lenne arra, ami akkor történt. A kisfiam új családi napközijének nyílt napján voltunk, és a meghívón az ő neve is rajta volt. Több mint harminc gyerek és a hozzájuk tartozó szülő zizegett mindenfelé, én is gyermekeimmel voltam elfoglalva és a hellyel. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki a keretben egy három vasrúdból összeszerelt, négy méter körüli magas, de lehet, hogy rosszul emlékszem, gúla tetejéről ereszkedik egy beülőben sörös rekeszekre. Teljesen egyedül volt, senki sem foglalkozott vele.

Abban a pillanatban, ahogy ezt néztem, valami kitörölhetetlenül beleégett a memóriámba: a fém műláb látványa a nadrág szára alatt és a cipő között. Noha nekem háttal ereszkedett, azonnal tudtam, hogy ő az. Sosem fogom ezt elfelejteni, ahogy ereszkedés közben megláttam a művégtagot. Gondolkoztam rajta, hogy oda kellene menni, le kellene vele fényképezkedni, vinni a fiúkat is. Mégsem került erre sor, valahogy nem mertem megszólítani, csak távolról csodáltam a természetességét, ahogy tett-vett a rekeszekkel, a kötelekkel, a beülőkkel. Pár perc múlva elsodródtam, amikor elmentünk még visszanéztem, és azt láttam, hogy négy-öt éves gyerekeket köt be, és nevetve húzza fel őket, és ereszti vissza a rekeszekre.

Az elmúlt évben sajnos sok gondom volt az egyik térdemmel, nem tudtam sokáig fájdalmak nélkül járni, és csúnyán sántítottam is. Ez lelkileg is megviselt, mert mindig is az életem volt a mozgás. Gyakran nagyon mélyen voltam, mélységesen elkeseredtem, nem láttam a kiutat. De, a legeslegrosszabb pillanatokban eszembe jutott az a kép, amit akkor láttam, amikor Erőss Zsolt lefelé ereszkedett. Nem volt ebben semmi tudatos, nem gondoltam végig, de ez a kép – a fémes műláb mesterségessége és a mozgása természetessége ellentétének feloldódása ereszkedése közben – mindig valahogy átlendített. Azt mutatta, hogy mindig van tovább, csak az elhatározástól függ.

Az ilyen különleges emberektől mint Erőss Zsolt, sokkal többet kapunk, mint elsőre gondolnánk. Azáltal, hogy emberfeletti, hihetetlen teljesítményeket valósítanak meg, emlékeztetnek minket arra, hogy az ember mindig több, mint ahogy azt eredendően gondoljuk. Sikereik, eredményeik visszaperlik emberségünk lényegét, azt, hogy képesek vagyunk magunk fölé emelkedni, saját korlátainkat meghaladni. Legyen az egy csúcs meghódítása, egy nehéz nap a gyermekeinkkel, vagy egy munkafeladat sikeres megoldás – a közös bennük, hogy megéljük emberségünket, mert nem adjuk fel, mert képessé válunk korlátainkat áttörve túllépni saját magunkon, hibáinkon. Ezt adta nekünk Erőss Zsolt, ebben mutatott példát.

Köszönjük, Zsolt!