Mostanra kialakult egy román újhullámnak nevezett filmes irányzat, amely a kisrealizmust és a drámaiságot ötvözi olyannyira koherens módon, hogy a bemutatott tragédiák a néző számára valóban a hétköznapi eseményláncolatok integráns részeként tűnnek fel. Bár ezek a történések valójában rendkívül sokkolónak mondhatóak, a filmek valóságából mégsem tűnnek ki: „a közöny fertőtlenít” és tompítja a borzalmak élét az élet minden egyes területén.
Ezt láthattuk legutóbb a válást finoman szólva sem elegánsan lebonyolító egykori házaspár túszdrámává fajuló összekülönbözésében (Mindenki a mennybe megy); vagy éppen a karácsonyi családi összejövetel alkalmából a magánéleti összeomlást még leplezni próbáló anya és apa történetében (Ünnepek után). Közös ezekben a helyzetekben, hogy bár rendkívül banálisnak, hétköznapinak tűnnek, de ha a történésekre jobban odafigyelünk, észrevehetjük a bennük rejlő borzalmas kisszerűséget és embertelenséget, a mindennapos tragédiákat. Cristian Mungiu eddigi legismertebb filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is egy ilyen helyzetet tárt elénk: az abortuszát egy lepukkant hotelszobában végigszenvedő fiatal lány története bár lehetetlenül depresszívnek tűnik fel, mégis szinte következik a környezet és a társadalom valóságából, az életet ünnepnek még véletlenül sem tekintő látszatvilágból.
A Dombokon túl Mungiu fent említett filmjéhez hasonlóan két lány kapcsolatára összpontosít: mindketten árvaházban nevelkedtek, ám egyikük utána Németországba ment dolgozni, míg a másik maradt Romániában, és egy kolostor teljes értékű tagja lett. Korábban valószínűleg mindkettejüknek a közöttük fennálló kapcsolat volt az egyedüli érték, ám Alina távozásával Voichita új otthonra lelt a dombokon túl lévő kolostorban, ahol aztán a hely jellegéből fakadóan Istenben találta meg boldogságának (vagy inkább boldogulásának) kizárólagos forrását. Alina visszatér, ám korábbi barátnőjét valójában már elveszítette: hiába próbálja a lány barátságukat (szerelmüket?) az emlékekből újraépíteni, Voichita már nem vevő erre: megtalálta saját útját, sikerült nagyjából biztonságos mederbe kerülnie az árvaházi bizonytalanság kétségbeejtő perspektíváiból. Alinának azonban nincs ekkora szerencséje, így nem is csoda, ha akként tekint barátnőjére, mint aki eszét vesztette: hiszen a vallás (igazából: a változás) valóban elvette tőle azt a lányt, akit egykor olyannyira szeretett.