Mitől demokratikus az ellenzék, mitől oligarcha az oligarcha?

2013. április 26. 10:52

A nagy ellenzéki összefogásnak valójában egyetlen fő ellensége van: ez pedig nem a Fidesz, hanem a demokrácia.

2013. április 26. 10:52
Lakner Dávid
Mandiner

„Ha a magyar demokrácia és jogállam halott, akkor miféle ellenzék az, amely részt vesz a (z ezek szerint látszat-) választáson? Ha pedig nem halott, akkor mire föl a nagy összefogósdi és az elvek félretétele (mondjuk az Oszkó–Scheiring-féle »gazdaságpolitikai konszenzus«)?” – teszi fel a kérdést Hont András publicisztikájában, melyben többek között azt ecseteli, hogy a jelenlegi ellenzék nem igazán beszél a struktúrák megváltoztatásának mikéntjéről, így nem igazán vannak válaszaik arra, hogyan tudnának eltérni az Orbán-kormány örökségétől. Hont írása egy későbbi pontján fel is veti, amiről most beszélni szeretnék: azt, hogy a jelenlegi ellenzék rájött, hogy az esetleges győzelem csak akkor valósulhat meg, ha fideszebbé válnak a Fidesznél, ha Orbán Viktor kormányának logikáját helyezik előtérbe a győzelem érdekében. Ennek eredménye a folyamatos önfeladás, ami éppen a demokrácia eszménye ellen hat, és fokozatosan elhitelteleníti az összefogás alkotóelemeit is.

A demokratikus jelzőt egy oldal épp annyira nem sajátíthatja ki, ahogy a nemzetit sem: ahogy nemzet sincs balosok és liberálisok nélkül, úgy a demokrácia sem igazán létezhet szabad választások, így különböző pólusok, jobboldaliak és baloldaliak nélkül. Afféle szépen hangzó jelszóról van szó: aki ránk szavaz, az a demokráciát és így az európaiságot választja; vagy: aki miránk voksol, az a nemzet érdekeit minden más elé helyezi. És, persze, valóban lehet némi létjogosultsága ezen fogalmaknak, amikor éppen a kettő állampolgárság megadásáról van szó jobboldalon, esetleg az alapjogok védelmének igényéről a másikon. Ám azt is láthatjuk, hogy a negyedik alkotmánymódosítással például a nemzet egyes alkotóelemeinek életét nehezítheti meg szánt szándékkal a Fidesz; ahogy amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a nagy ellenzéki összefogásnak valójában egyetlen fő ellensége van: ez pedig nem a Fidesz, hanem a demokrácia.

A demokrácia, ha a felek igyekeznek azt jól működtetni, magába kell foglalja a pluralitásra való törekvést, a választás szabadságának megadására vonatkozó igényt, a valódi és hiteles népképviseletet. Ehelyett jelenleg az ellenzék épp úgy jár el, mint alig tíz éve a Fidesz: az „egy a tábor egy a zászló”-elv mentén egymás mellé terel gyökeresen különböző programokkal rendelkező pártokat, mondván, most szükséghelyzet van, a valódi választásra pedig amúgy sincs lehetőség. Tehát: annak kiindulópontjából, hogy a demokrácia csorbult, maguk igyekeznek azt még tovább amortizálni, megígérvén, hogy ők majd aztán jól visszaállítják az egész rendszert demokratikusra, elfogadhatóra. „A 2010 előtti állapotok rehabilitálása nélkül” – teszi hozzá Bajnai Gordon oldalán Juhász Péter és Jávor Benedek, majd felkérik az MSZP-t, hogy még nyáron kezdjék meg a tárgyalásokat. Arra már a Galamus aggódó szerkesztősége is rájött, hogy ebben a felállásában a 2010 előtti állapotok minden hibáját a Demokratikus Koalícióban politizálókra osztják, most pedig azon megy az iszapbirkózás, hogy Gyurcsányékat hogyan lehetne kihagyni az összefogásból.

Azt a Demokratikus Koalíciót, amely egyébként úgy szeretett volna magának frakciót (és ezzel járó jogokkal) a Parlamentbe, hogy senki rájuk nem szavazott, hogy országos választásokon még nem is mérették meg magukat. Arról a DK-ról van szó, amely a demokrácia nevében betiltatná a Jobbikot, és amelyik néhány százalékos támogatottságát azzal igyekszik kompenzálni, hogy Mesterházy és Bajnai hátán tervezi a Parlamentbe kerülést – mert tudja, hogy önállóan valószínűleg elvérezne, szépen, demokratikusan. Egyes hírek szerint Gyurcsány még korábbi pártja zsarolásától sem riad vissza, hogy bekormányozza magát a nagy összefogásba: így akarják rákényszeríteni a választókat, hogy ha kormányváltást akarnak, akkor mindenképpen legitimálják szavazatukkal a DK-t is, mely tömörüléstől sok baloldali és liberális szavazót is kiráz a hideg. De hát épp erről szól önmagában is az ellenzék összefogása: hogy minél több, változásra vágyó szavazó olyanokra voksoljon, akiknek politikájánál adott esetben semmi sem állhatna tőle távolabb.

A legmulatságosabb példa a DK-szindrómára Bokros Lajos most megalakult pártja, a Modern Magyarország Mozgalom lehet. A volt pénzügyminiszter, látva, hogy a jelenlegi keretek között jövőre sehogy sem fog visszakerülni a nagypolitikába, fogta magát, és gründolt magának egy konzervatív-liberális pártot, melyet szintén ajánl az ellenzéki összefogás figyelmébe. Én majd hozom a piacpárti jobboldali szavazókat – mondja a közgazdász, többen meg csóválják a fejüket, hogy hát ilyenek nincsenek is, pedig hát. Éppenséggel akadnak hasonló alapállásból voksoló szavazók, csakhogy számukra Bokros épp annyira hiteles, mint Debreczeni József – azt meg a vak is látja, hogy a MoMa többi alapítója nagyjából arra jó Bokrosnak, hogy az ő helyzetbe hozását segítsék valamiképp. A neves közgazdász már ki is jelentette, hogy ha nem lesz összefogás, nem indulnak a választásokon: amivel legalább a jelenlegi EP-képviselő beismerte, hogy önállóan életképtelennek tartja a szerveződést, így inkább a nagyok segítségével próbál bekerülni a hatalomba. Persze, Bokros utóbbi elismerése helyett olyanokat mond, mint hogy „nem akarom tovább forgácsolni az ellenzéki szavazatokat”, amely kijelentés egyrészt hülyeség, mert Bokros honnan veszi, hogy forgácsolna bármit is (ennyi erővel forgácsolhatja a Fidesz-szavazatokat is, ha-ha-ha); másrészt azt is jelenti, hogy az induló nem kívánja megadni híveinek, hogy kizárólag rá, az ő programjára szavazhassanak.

De hát a demokratikus hevület, a valódi népképviseleti szándék a jelek szerint nem nagyon hozza izgalomba a demokratikusnak nevezett ellenzéket. Vegyük például a 21 éves Raszta Renit, akinek az a szándéka, hogy Juhász Péterre szavazzon, mert tőle azt reméli, hogy végre elintézi neki a marihuána legalizálását, és végre szabadon sodorhatja majd a sodornivalót, ha úgy tartja kedve. Ám szegény Reninek azt kell látnia, hogy Juhász ugyan elmegy a fűlegalizálós tüntire, ám utána pártja (amelynek Juhász társelnöke!) közleményt ad ki, hogy ők ugyan nem támogatják a drogliberalizációt, Juhász csak magánemberként volt és amúgy is: provokátor kerestetik, aki egy tábla segítségével hírbe hozta az Együtt2014-et. Mint egy kommentelő írta is, olyan ez, mintha Kósa bemotorozna a Nemzeti Érzelmű Motorosok gyűlésére, a Fidesz meg ezután elkezdene nyomozni a guruláson Fidesz-táblával feltűnő ismeretlen után. De minek van ott Juhász Péter a mindenki által ismert múltjával, ha még annyit sem képes kiharcolni, hogy pártja álljon oda a drogliberalizáció mögé? Miközben az Együtt2014-nek nincs semmilyen másféle drogstratégiája sem, egyszerűen attól félnek, hogy a szavazók nem fognak özönleni hozzájuk, ha a KDNP becses politikusai elterjeszthetik róluk, hogy csak a tiszta lelkű ifjúságot kábítanák bódítószereikkel.

Raszta Reni tehát joggal lehet kiábrándult, de nézzük, mi a helyzet a 36 éves Kapitalista Karcsival, akinek minden vágya, hogy Bajnai Gordonra voksoljon, így szavazatával a kisebb és hatékonyabb állam kiépüléséhez járuljon hozzá, piacgazdasággal, szabad versenyes kapitalizmussal, egyenlő feltételekkel meg mindennel, amivel kell. Nos, Karcsinak azt kell látnia, hogy Oszkó Péter pozíciója egyszerre megingott, hiszen felbukkant Scheiring Gábor és a Párbeszéd Magyarországért, és helyre kis ökoszociális gazdaságpolitikát rittyentett Bajnainak. Kérdés, mit képvisel egyáltalán Bajnai, ha fő profilját ennyire könnyen tudja egy szövetséges a saját képére formálni. Az sem világos, hogy mitől lenne más egy olyan gazdaságpolitika, amely maximum orbánizmusban igyekszik verni az Orbán-kormányt. Joggal nem érti ezt Kapitalista Karcsi, de talán még a remény hirdetésére átállt Bajnai sem, hogy a kis állam hívének miért kell radikálbalos gazdaságpolitikára szavaznia, a radikálbalos szavazó számára pedig miért Bajnai Orbán Viktor alternatívája.

De vegyük akár a 28 éves Bringás Brigittát, aki le van nyűgözve Szabó Tímea és Szabó Rebeka bátor közgépes kiállásától, és szeretné végre leváltani a „nemzeti oligarchizmus rendszerét”, hogy inkább a kkv-k és a középosztály kerülhessen helyzetbe. Nos, Brigittának azt kell látnia, hogy akikre ő szavazott, azok odaálltak „az ország legjobban álcázott oligarchája”, Bajnai Gordon mögé, akinek alapítványa Csányi Sándor és Hernádi Zsolt cégeinek támogatásával működik – akikről persze írásba adták hogy nem oligarchák. Mi teszi akkor az oligarchát, tehetnénk fel a kérdést – az, hogy nem a „mi” oldalunkon áll? Simicska Lajos és Nyerges Zsolt attól lesznek oligarchák, hogy a Fideszt támogatják? Ugye, ezt a Közgép udvarán láncoló ex-LMP-sek sem gondolják komolyan? Mert Brigitta ezt inkább kognitív disszonanciaként éli majd meg, a virtigli baloldali Szanyi Tiborral karöltve.

De vehetjük csak a populizmusversenybe való beszállást (mikor mennyi volt a tojás ára?), a rezsicsökkentésre adott zavarodott válaszokat (a gazdagok jobban jár vele, ezért csökkentsük inkább az alapvető élelmiszerek ÁFÁ-ját!) és a többi, a Fideszre ráverni próbáló kampányfogást. A demokratikusnak mondott ellenzéknek ugyanis ma az a legfőbb üzenete: nem Orbán Viktor. Ahogy egyszeri békemenetes nagymamának, úgy vált az ellenzéki politikusok világának is középpontjává a jelenlegi miniszterelnök, így ígérni sem tudnak nagyon mást, minthogy ha őrájuk szavaznak, akkor nem Orbán lesz majd az ország élén. Teszik mindezt olykor abszolút fideszes retorikával és ígéretekkel: az ellenzék a kétosztatúságot igyekszik visszahozni, hogy az embereknek tulajdonképpen csak arra kelljen szavazniuk, éppen kit akarnak „elkergetni”. Ezzel a jól ismert protestszavazást rehabilitálják, „nekem nem tetszik ugyan egyik sem, de eddig ők dúltak, most akkor jöjjenek azok a másikak”. És mi a mindezt indokló válasz az ellenzéki összefogás nagyra becsült tagjaitól? Hogy „még négy év Fidesz-kormányzást nem bírna ki az ország” – pedig az ország több mint ezer év alatt azért jóval többet kibírt annál, mint amit akár a legrosszabb kormányzás is jelenthet. Persze, a Fidesz ettől még ugyanúgy csinálhatja rosszul a dolgát, ugyanúgy lehet kétségbeejtő a dolgok állása: csakhogy nem biztos, hogy ha az ember az ellentétes előjelű szövetségre szavaz, attól a dolgok majd gyökeres fordulatot vennének.

A bajok fő forrása pedig valószínűleg nem is az, hogy a Fidesz van kormányon, hanem hogy kétharmaddal szinte korlátlan lehet a párt hatalma. Ez azonban egész könnyen kiküszöbölhető, körülbelül egy év múlva. Én inkább azt javasolnám előzetesen mindenkinek, hogy a demokrácia eszményét szem előtt tartva valóban arra szavazzon majd, akitől el is várhatja, hogy hitelesen és hatékonyan képviseli őt; ne pedig arra, aki demokratikus ellenzéknek nevezi magát, és nem ígér többet-mást, mint egy miniszterelnök leváltását.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 99 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
slomovicz
2013. április 26. 22:13
Az egyetlen dolog amiben a vörösnáci bagázs együtt tud működni az a mély zsigeri gyülölet, bármi, bárki iránt. Ilyen a nácizmus, a vörös fasizmus a radikális iszlám. Csak a gyülölet a programjuk. Amikor kormányon voltak akkor is a Fidesz és Orbán elle hadakoztak mert jó programmnak érezték a közös gyülölködést. Az hogy az ország ebbe belepusztul- kit érdekel? Tegyünk egy gondolat kisértelet. " A cél Orbán eltávolitása a hatalomból." Üüügyes! Meg van nevezve a közös gyülölet tárgya. Az Zorbán. Na kedveseim, akkor távolitsuk el a Zorbánt. És utána mi lesz? Visszajöttök és úgy mint eddig" úgy tesztek mint aki kormányoz?" (öszödi beszéd!) Köszönjük akkor csak maradjatok a kukában, ahova a nép kidobott benneteket. Van egy rossz hírem. Európában leszálló ágban van a baloldaliság. Van itt böven mit elszámolni veletek! http://mandiner.hu/tag/allamvedelmi_hatosag/
Zokni
2013. április 26. 17:21
Nem tudtam végigolvasni. Miről szól ez a cikk? Persze azon kívül, hogy idézőjelbe teszi az ellenzék politikai szándékait és végső soron közvetve így támogatja a Fideszt...
öszödibeszéd
2013. április 26. 17:03
Nagyon jó cikk, ütős, szellemes érvelés, gratulálok. Végre egy valódi újságíró!
kjkj945
2013. április 26. 16:27
TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZÓTÁR új keresés POSZTKOMMUNIZMUS » Meghatározás » Etimológia » Tárgyalás » Lásd még Meghatározás. A kortárs politikatudományok legújabb fogalmai között tartjuk számon a posztkommunizmust. Az etimológiából kiindulva egy meglehetősen homályos meghatározás kínálkozik: posztkommunizmus mindaz, ami a kommunizmust követi. A fogalommal egy új, sajátos és széleskörű politikai jelenséget kívántak megnevezni, amelynek sajátos természete megengedi, hogy finomítsuk az első, már-már tautologikus meghatározást: a posztkommunizmus az átmenet és átalakulás folyamatát jelöli, amely a közép- és kelet-európai országokban a kommunizmus 1989-ben bekövetkezett összeomlását követte, továbbá, hogy a volt kommunista országok nemzetei kinyilvánították a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Az átmenetet és az átalakulást radikális társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális változások jellemzik, amelyek célja, hogy a régi és az újonnan létrejött államok a liberális demokrácia nyugati modelljéhez illeszkedjenek. Etimológia. Latin, post- 'után'; francia communisme - 'kommunizmus'. Tárgyalás. Mint új fogalomnak, a posztkommunizmusnak van 'apja', sőt 'születési helye és dátuma', ami meglehetősen ritka, ám szerencsés helyzetet teremt a politikai szótárak számára. Az 'apa' Zbigniew Brzezinski, a dátum 1989, a hely Brzezinski könyve: The Grand Failure ('A nagy kudarc'. New York, Scribners.). Egy korai meghatározás már e műben megfogalmazódott: "Egy új jelenség - a posztkommunizmus jelent meg. [...] a posztkommunista rendszerre jellemző, hogy a kommunizmus olyan mértékben meggyengült, hogy sem a marxista elméletek, sem a kommunista vezetési gyakorlat már alig, vagy semmilyen diktátumot nem jelent az aktuális politika számára. Egész egyszerűen azt mondhatjuk, hogy a posztkommunizmus egy olyan rendszer, amelyben a magukat 'kommunistának' nevező vezetők nem veszik komolyan a kommunista doktrínákat, mint a társadalompolitika iránytűjét" (Brzezinski, 252. o.). Így festett tehát az új jelenség az 1989-es kommunistaellenes forradalmak előtt, és még azelőtt, hogy a kommunista országokban élő nemzetek nyilvánosan és egyértelműen kifejezték elkötelezettségüket a liberális demokrácia mellett. Szükséges ezért újragondolni a posztkommunizmus lényegét fogalmi szempontból, és mint rendkívül széleskörű jelenséget egyaránt. A posztkommunizmus egy nagy fogalmi család része, amelynek tagjait a latin post- előtag segítségével alkották meg. A posztmodern - mint példa - csupán a leghíresebb sarja a családnak, s mint ilyen számos testvére van: posztkapitalizmus, posztfeminizmus, posztfordizmus, posztindusztrializmus, posztimperializmus, posztmarxizmus, posztstrukturalizmus. A politikatudomány már számos nehézségre rámutatott az ilyen típusú fogalomalkotással kapcsolatban, és a fogalmak egy része ráadásul a posztkommunizmusra is ráillik. A kutatások rendszeresen megállapítják az ilyen típusú fogalmak meghatározásának nehézségeit, ráadásul közülük több is összefüggésben áll a posztkommunizmussal. Mindezek a fogalmak valaminek a végét jelentik be (szabály szerint az olyan nagy narratívák végét, mint a kapitalizmus, a kommunizmus, a modernitás, az indusztrializmus stb.), és hozzájárultak egy bizonyos vég-érzet kialakulásához. Akaratlanul is, a 'poszt-' fogalmak családja a jövőre vonatkozó tudásunk hiányát és a kétségbeesettséget írja le. Az egyetlen igazi valóság következésképpen a folyékony és informális jelen, amelyben az emberek kedvenc foglalatosságának tárgyai a megtagadott múltra utaló 'halandóság-maradványok': volens-nolens, a befejezett múlt az egyetlen olyan erős fogalom, amely a viselkedésünk számára iránymutató maradt. Leslie Holmes a fogalom újragondolását javasolja az 1989-1991 között lezajlott "kétszeresen elutasító forradalmak" fényében (Holmes, 1997). Ha arra figyelünk, amit elutasítottak a forradalmak, akkor kirajzolódni látszanak a posztkommunizmus körvonalai is. Mire vonatkoznak az említett elutasítások? 1) A külső hatalomnak tekintett uralom elutasítása, amit a legtöbb kommunista ország esetében a Szovjetunió jelenített meg; 2) magának a kommunizmusnak, mint politikai hatalmi rendszernek az elutasítása. Éppen ezért 1989 váratlan eseményei annak megértéséhez is elvezethetnek, hogy mi a posztkommunizmus, és segíthet felderíteni az úgynevezett korai posztkommunista időszak fontosabb céljait is. A posztkommunizmus kritikai, és semmiképpen sem semleges fogalom, levezetett és nem indukciós fogalom. Ennek oka a valódi dinamikájában rejlik. A korábbi kommunista világban élők hajlamosak voltak azt gondolni, hogy az új, posztkommunista világ mindannak ellenkezőjét fogja hozni, amit a kommunizmusban tapasztaltak. Ha a kommunizmus a gyakorlatban ezt jelentette: egy hivatalos ideológia, amely mindenre választ és megoldást ígér, egypárti állam, állami tulajdonban lévő tervutasításos gazdaság, akkor ezután nagy igény mutatkozik a mindentudó ideológiák elutasítása, a többpártrendszer bevezetése és a nagymértékben privatizált és piacorientált gazdaság iránt. A posztkommunizmusban megfogalmazott cél tulajdonképpen mindenütt ugyanaz volt, és ennek rövid szintézisét az a népszerű jelszó foglalta magába, hogy "legyünk olyan, mint a Nyugat". Ezért, mint valóság, a posztkommunizmus a radikális társadalmi változások (transformation) eredményeként kialakult átmeneti (transition) jelenség. G. C. Kommunpesta!!!!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!