Nem a holtaké

„Aki a szabadító Isten tettében részesült, mint például Pál, az már nem bír megelégedni az Írás-értés terméketlen és »homályos« megvilágosodásával, annak a személyesen létező Isten közelségét semmi nem pótolja. Félreértés, amikor azt gondoljuk, hogy »a most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre« híres himnusz-sor valamiféle apostoli bölcs belenyugvásból fakad. Pál azt mondja, hogy ezen a homályon áttör a hit-remény-szeretet valóságos tette, amivel Isten érte utol őt a damaszkuszi úton. És amibe teljesen belevakult, nem csak pillanatokra bizonytalanodott el az éleslátása, amiről addig olyannyira híres volt, még a saját szemében is.

Az Írás elsajátítható, a feltámadás nem. Az Írás-tanulás nem feltámadás-tréning: két esszenciálisan különböző viszonyról van szó, amely nem áll szemben egymással, de a kettő közötti finom feszültség mindvégig megmarad. Az Írás-ismeret viszont az Isten hatalma nélkül kioltja a feltámadásba vetett hitet, és a szabadító Isten helyett az etika istenét hirdeti. Pál Saulusként, saját elbeszéléséből tudjuk, egyre jobb ember volt, egyre hatékonyabban üldözte és irtotta ki azokat, akiket az igaz hit árulójának bélyegeztek meg. Holott függőségben élt, a saját (ön)pusztító igazsága szenvedélybetege volt (»mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök«).”