Megfigyeléseim a Budapesti Koncertéletről

Egyéves a Quart.hu népszerű (szerencsére tényleg egyre népszerűbb) programajánló-sorozata, és hát nincs nagydobra verve, de nem is titok, hogy én írom ezt, illetve a legelején kb. másfelet írt az Inkei. Egyrészt hát köszönöm nektek ezt a gyönyörű utazást, amelynek részese lehettem, nélkületek, Olvasók nélkül ez nem lett volna lehetséges, másrészt pedig elmesélek kb. három dolgot, amit ebből a kalandos egy évből leszűrtem, ami alatt minden korábbinál több koncertajánlót olvastam el és minden korábbinál több Budapesten koncertező zenekar egy-három-öt számába hallgattam bele.

1.. Először is az örömhír: meglepően eléggé sok koncert van azért Budapesten, és ha egyáltalán elmennék itthonról kéthavinál többször, akkor azért a legtöbb héten egy-két-három dolog bírna annyira érdekelni, hogy legalább fontolóra vegyem. Meg ami személyesen engem egy csöppet sem érdekel, ott is vannak meglepő pezsgések, pl. tudta-e Ön, hogy egész sok metalcore zenekar rendszeres visszajáró és egész nagy klubkoncerteket bír csinálni? Punk meg aztán van dögivel. Nahát. Nyilván az van, hogy amikor kinyitom az újságot és látom a külföldi programokat meg fesztiválokat, akkor :((((((((, de ha nem ehhez mérjük, hanem ahhoz, hogy vannak-e olyan dolgok, amik legalábbis potenciálisan érdekesek lehetnek (és igazából már régen nem hiszek abban, hogy a kis és közepes nevek tényleg jóval kevésbé érdekesek, mint a - ráadásul nagyon leszűkített értelemben vett - “nyugati sajtó” által ún. aktuálisnak tartottak), akkor tkp. nem is annyira szar a helyzet.

2. Ha minimálisan tisztességes és valamennyire informatív programajánlót akarok írni, akkor egész egyszerűen hetente a legtöbb fellépő zenéjébe muszáj belehallgatnom, mert a szervezők vagy nem közlik, hogy milyen az, vagy tök megbízhatatlan, amit közölnek (lásd lejjebb). És az az érdekes dolog derült ki számomra, hogy a legeslegelviselhetetlenebbek az indie gitározósok meg az érzékeny lelkű (izlandi) dalszerző-énekesek és PERSZE A ROHADT POSZTROCK. De tényleg, egy tök átlagos house vagy röfögős dubstep vagy kiabálós metalcore is elviselhető számomra, és értem, hogy miért van (hát azért, hogy táncoljanak rá így vagy úgy), és hallom benne, hogy igen, ez ugyan tök átlagos, de azért emellett legalább mégiscsak VALAMILYEN - ehhez képest ha elindul egy indie vagy dalszerzős, pláne rohadt posztrock, akkor az esetek túlnyomó részében öt másodperc leteltével egyrészt csak azt hallom, hogy ez totálisan semmilyen, másrészt meg nem értem, hogy miért van egyáltalán. Hogy vajon miért gondolta az előadó, hogy ezt a dolgot létre kell hozni, amikor nyilvánvalóan (számomra, de hát miért nem mindenki számára?) semmi érdemit nem tett hozzá a világon már amúgyis létező dolgok összességéhez? A másik meg a punk/hardcore: mindig meglep, hogy ezek mennyire nem bírnak egy kicsit sem felizgatni, még annyira sem, hogy idegeskedjek vagy bármilyen véleményt formáljak; akkor már inkább a metál (jó, nem nagyon, de legalább valamennyire), pedig ezt nem gondoltam volna magamról.

3. Még egy év után is le bír nyűgözni az a hanyagsággal vegyes bénaság, amit kb. majdnem mindenhol látni lehet. Egyes helyeknél egész egyszerűen nem lehet tudni, hogy egyáltalán milyen koncertek vannak (hahó Roham, hahó Toldi Klub), mert van ugyan honlap, de azt elfelejtik rátenni, hogy mik a programok, vagy csak facebook van, de nincsenek rajta az eventek. Heti többször belefutok olyanokba, hogy nem lehet tudni, hogy mennyi lesz a belépő, vagy ingyen van-e tán? Vagy három helyen van fent a program, és abból az egyikre van odaírva, hogy mennyi. Kb. ugyanez a kezdési időpontokkal. Hogy a fenébe lehetséges, hogy nem jut eszébe valakinek ezeket odaírni? 

Az ajánlószövegek meg, HAHAHAHA. Már ünnep az olyan hét, amikor háromnál több olyan van, hogy 1) kiderül, hogy ez mi a pöcs, hardcore-punk vagy tech-house; 2) kiderül, hogy ezen belül mégis mi különbözteti meg a többitől, valami ilyen információszerűség és jellemzésszerűség keveréke, és 3) nem sírom el magam a megfogalmazástól (sírnám el, ha nem ez lenne a tízezredik magyar sajtóanyag, amit olvasok). Az ember azt hinné, hogy ha egy bizonyos dologról szól öt-nyolc mondat, akkor abba akár csak véletlenül is, de belekerül valami információ. Ehhez képest kismillió olyan van, hogy: nagyobb halom izzadtságszagú és képzavaros és nyelvtanilag is rosszul szerkesztett, ellenben láthatóan komoly energiabefektetéssel létrehozott jópofizás arról, hogy ez a nem mondom meg mi milyen jó lesz - miközben információ meg egy sem. Mintha emberfeletti energiát fektetnének abba, hogy direkt ne legyen. (Az is érdekes egyébként, amikor van egy csomó aprócska információ, de nem derül ki, hogy miről van szó. Ebben az elektronikusok a legjobbak: megjelent az X kiadónál, Z-t remixelte, Y szokta játszani a szettjében, fellépett a P és Q és R klubokban - de vajon döngölős technót játszik vagy érzékien finomra hangszerelt house muzsikával kényezteti a táncoslábú fiatalokat? Ez titok marad azok számára, akiknek nincsenek meg a referenciák, és csak azok számára érthetők, akik  feltehetőleg amúgy is tudják, mi ez.) De persze az is lehet, hogy én értem félre alapjaiban a dolgot, és igazából senki nem is akarja, hogy olyanok elmenjenek a programjára, akik amúgy nem mennének el mindenképpen.  

Persze vannak kivételek, pl. a Küss Mich és a Holalo jó szokott lenni; az Akvárium, a maga műfajában a Müpa is viszonylag jó találati aránnyal dolgozik; a Soundkitchen és az A38 ingadozó színvonalú, de a mezőnyben még mindig az élvonalban van; és egy-kettő, ami nem jut eszembe. (Az RNR666 külön műfaj, de engem idegesít.) (Itt lehetne szó a magyartanításról, ami azt megtanítja, hogy háttal nem kezdünk mondatot és hogy így kell írni, hogy »Duna—Tisza közi« [megnéztem], de azt nem, hogy ha szöveget alkotunk, akkor belegondolunk, hogy a címzett mit tudhat a témáról és mi érdekelheti, és ehhez igazítjuk a közlésünket.)”