Hófal

„Szóval olvasom, hogy a Hősök terén önkénteseket várnak. Összedobom a kocsiba a cuccomat, az eseményeket követve már mindenki túlélési szakértővé válhatott, nálam is van tea, csoki, kesztyű, sál. (...)

A buszban jó a hangulat, különösen hátul a gárdistáknál, osztálykirándulás fíling, csak az hiányzik, hogy az utolsó üléssorra feltédelve a hátsó szélvédőn keresztül nyújtogassák a nyelvüket a busz utáni autók vezetőire.

Tíz körül kapom az SMS-t a Belügyminisztériumtól, ne szálljon ki a kocsiból. Baszki, mi van, bekamerázták a buszt? (...)

Most látjuk igazán milyen lehetett a hóvihar, két és fél méter magas tömör hófalak, köztük az autók, horrorisztikus lehetett átélni. Azt a kurvaanyját, tizenkilenc éve vagyok tűzoltó, nem láttam még hasonlót se, mondja Gyutay.

Besorjázunk az autók közé. Igazán nem áll tőlem messze a pátosz, de még soha életemben nem éreztem ilyet. Felemelő érzés, ahogy együtt küzdünk, önkéntesek hozzák a csokit, szendvicset, nénike kosárból teát kínálgat, holtfáradt tűzoltók dübörögnek körülöttünk, rendőrök bontják a hótömböket. (...)

A következő kamionnál gárdistákkal lapátolok. Faszom a Jobbikba meg a Vonába, parádézunk a rendezvényeiken, aztán már a felével sem értek egyet annak, amit csinálnak. Valami szakaszparancsnok lihegi ezt mellettem, aztán a röpke pihenő alatt beavat a Magyar Nemzeti Gárda meg az Új Magyar Gárda közti ideológiai különbségekbe. Éles kontrasztot nem vélek felfedezni. De azért, ahogy Bohus bácsi, a gyerekkori telekszomszédunk mondta, haverek leszünk, jó gyerek vagy, mondja, majd a dél-pesti századba jelentkezz, én ott szolgálok. Megfontolom, mondom neki, indulunk a következő kamionhoz.

A helyzet világos: bár mindenki teljes erőből dolgozik, valójában elég nagy az összevisszaság. Egy lassú beszédű katasztrófavédelmis tiszt (érti valaki, hogy miért nem katasztrófaelhárításnak hívják a katasztrófavédelmet?) próbál rendet tartani, feladatot osztani, közben ezer dolog a nyakában.”