Az elmúlt hatvan év

Ülhet csak hetven ember a Fidesz-székház udvarában és állhat csak tizenpár diák a parlament autóbejáróinál, ettől függetlenül lassan kétségtelen: a Fidesz elveszítette a fiatalokat.

Készségesen elhiszem, hogy a Fidesz jót akar az országnak. Gyurcsány Ferenc legsötétebb pillanataiban sem feltételeztem, hogy el akarná veszejteni Magyarországot. Bár számomra teljesen érthetetlen, hogy a különböző gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseik milyen módon szolgálják az ország érdekeit, és egyelőre sok pozitív eredményük nem is látszik, nem feltételezem, hogy a kormányzó pártok akarattal törekednének az ország tönkretételére.

Az viszont mára teljesen egyértelművé vált, hogy a Fidesz-KDNP csak a demokrácia és a jogállam részleges lebontásával képes keresztülvinni a programot, melyet szerintük a 2010-es választáson szerzett kétharmados többség legitimál. Ennek érdekében az elmúlt három évben folyamatosan épültek le a független intézmények, szűkült az ellenzék, az építő jellegű vita és kritika mozgástere. Az első igazán figyelmeztető jel talán a földrajzinév-bizottsággal történt kegyetlen leszámolás volt: azóta bevett gyakorlattá vált, hogy a kormánypártok akaratával szembemenő akárkik hasonlóan „brutális” megoldásokra számíthatnak.

A folyamat betetőzése a minden valószínűség szerint ma elfogadásra kerülő alaptörvény-módosítás, melyben a Fidesz minden olyan csip-csup ügyet beleír az állítólag gránitszilárdságú alaptörvénybe, melyet NERország szempontjából fontosnak tart, de más törvényes úton nem tudott rendezni. Ahogy a Kard blog rámutatott, a módosítást érdekes módon az összes kormánypárti honatya jegyzi. Fordulóponthoz érkeztünk tehát: a kormánypárti képviselőknek nincs visszaút, nincs kibúvó, mind részt kell vegyenek a jogállami keretek megtiprásában. Minden gerincnek meg kell hajolnia, végleg.

Eközben a kétharmadosnak mondott felhatalmazás mára elolvadt, rezsicsökkentéssel kell küzdeni az újraválasztásért, s ami talán még riasztóbb lehet a kormánynak: a fiatalok többé nem a Fideszben látják azt a politikai erőt, mely őket képviselné. Nem csoda, hiszen a »fiatal« és »demokrata« jelszavakat huszonpár éve magukra vevő politikusok mára se nem fiatalok (mely tényt nem vethetjük a szemükre), se nem demokraták (mely tényt viszont kötelessége mindenkinek a szemükre vetnie). Az alkotmánymódosítás ellen tiltakozók viszont fiatalok és demokraták, nem Bajnai küldi őket csatába, hanem saját, jól megfontolt erkölcsi meggyőződésük.

Nem kérnek, és én sem kérek egy olyan »jobb Magyarországból« ami az állampolgári szabadság romjain épül, melynek építői a tömegeknek nyújtott hangulatjavító intézkedésekkel kívánnak hatalomban maradni, miközben azt hiszik és állítják magukról minden önkritika nélkül, hogy ők képviselik az ország egészét. Nem győzöm elégszer leírni, hogy volt már ilyesféle rendszer errefelé. Ez a letűnt rendszer hazugságaival és önáltatásával megtörte a magyar társadalom gerincét. Végül többek között olyan fiatal demokraták buktatták meg, akiknek elege volt a propaganda hazugságaiból és a szabadság hiányából. Ugyanilyen fiatal demokraták álltak most a parlament elé.