Hajdanában, amikor még...

„Nem akartam én emlékező cikket írni E. Fehér Pálról, de hajdani lapjában, a Népszabadságban megjelent nekrológ oly alpárian hazug volt, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Ám ez az »íráskényszer« egyben vallomáskényszer is – magamat is oda kell rajzolnom a hetvenes-nyolcvanas évek világába. Tehát újra itt egy jó alkalom, hogy jobbhülye bloggereim köszörüljék a nyelvüket olyasmin, amiről érdemi ismereteik nem lehetnek. És persze nemcsak ők, hanem a ballib megátalkodottak is. Kétfrontos harc – hogy a rendszerváltozás előtti divatos Lenin-hivatkozással éljek. Vagy a »közép« örök »igazsága« – ahogy a »langyosak« szeretik hitelesíteni magukat.

A hetvenes évek elejétől a Népszabadság külsős munkatársa voltam, afféle »bedolgozó«. Kritikákat írtam új regényekről és verseskönyvekről szerény díjazásért, ám hatalmas példányszámban, s némi hírnevem az-után lett, hogy E. Fehér Pál megbízott a tévé adásainak szemlézésével. Nem volt ez akármi: ma már felfoghatatlan össznemzeti érdeklődés fogadta ama rejtélyes doboz minden hangját és képtöredékét, kedvvel ironizálhattam a (bármiféle) műsorokon. Különösebb cenzurális beavatkozásra nem emlékszem. Legfeljebb olvasói-nézői levelekre, meg egyes érintettek feljelentéseire, amelyek pártközpontbeli fogadtatásáról E. Fehér értesített rendszeresen. (...)

És berúgva E. Fehér is mesélt, mesélt, vallott és átkozódott. Nem akarok én kibeszélni egy védekezésre képtelen embert, de senkitől annyi titkot nem tudtam meg például a csehszlovákiai bevonulásról, mint tőle, ahol olyannyira fontos szellemi zsandárszerepe volt, hogy még élete végén is a helyi – magyarbarátnak éppen nem mondható – államnyelvi sajtó bedolgozója lehetett, vagy hamvas ifjúkorának győri sajtóviszonyairól, amikor az »újratéeszesítés« küzdelmei folytak békésnek éppen nem mondható légkörben, a Kortárs és az ÉS »hőskoráról«, Molnár Gál lebukásának-lebuktatásának »mögötteséről«, hallgathattam hörgéseit, ahogy a »lezsidózása« ellen lázongott, és szinte szántam, amikor arról vallott asztalra bukó fejjel, hogy »mit meg nem teszek én ezeknek, és akkor az Aczél az Ungvárinak hoz csak ajándékot Párizsból…« Az az érzésem, hogy a »magyar« szót gyűlölte mindennél jobban.”