„A közgazdászok jelentős részének az államadóssággal és a költségvetési deficit finanszírozásával kapcsolatos problémái annak a fontos, ám viszonylag egyszerű kérdésnek a megválaszolására korlátozódnak, hogy honnan jöhet a pénz az állampapírok megvásárlására. A valóságban a finanszírozás kérdése makrogazdasági szinten meglehetősen komplikált, és ugyanakkor bonyolult összefüggések nyomon követését igényli.
Az utóbbi időkben - egyebek mellett a magyar gazdaság várttól jóval gyengébb teljesítménye következtében - a jegybanki mennyiségi lazítással, a devizatartalékok felhasználásával, az IMF hitellel, az adósságfinanszírozással és az adósság kamatterheivel kapcsolatos kérdések heves gazdaságpolitikai viták tárgyát képezik. Ráadásul a viták hátterében sok esetben félreértések, az összefüggések nem kellő végiggondoltsága, tisztázatlansága áll, ami a magyar gazdaság helyzetét rontó, és elhibázott gazdaságpolitikai konklúziók levonására teremt alkalmat.
Az állampapírpiaci feszültségek csillapítása, a kockázati prémiumok csökkentése és az államadósság refinanszírozási gondjainak enyhítése céljából a bajba került országok a nemzetközi szervezetekhez fordulhatnak (IMF, EU) pénzügyi segítségért. Ez történt 2008-ban hazánk esetében is. Sok esetben pusztán a megállapodás megkötése helyreállíthatja a piaci bizalmat, csökkentheti a kockázati felárakat, s lehetővé teszi a tisztán piaci finanszírozást. Vagyis a hitelkeret egyfajta védőhálót, tűzfalat képez a befektetők számára, s előfordulhat, hogy a hitelkeret egyetlen centje sem kerül lehívásra, illetve nem köt ki állampapírokban.
Ha viszont a nemzetközi hitelkeret - vagy annak egy része - mégis lehívásra kerül, akkor elöljáróban fontos megjegyezni, hogy az rögtön a bruttó államadósság (vagyis a maastrichti adósságkritérium szempontjából lényeges államadósság) növekedését idézi elő. A nettó adósság természetesen ettől még nem változik, hiszen amennyivel nő az állam tartozása a nemzetközi szervezetek felé, éppen annyival növekednek a jegybanknál elhelyezett betétei is.”