Megérteni Bayert

„A cigányság az elmúlt 5-6 évszázad során különböző okok folytán nem asszimilálódott. Ez a mindennapok szintjén számos konfliktussal terhes találkozást, szívszorongatóan kiszolgáltatott helyzeteket szül a számomra, ha mondjuk egy borsodi, szabolcsi vagy somogyi faluban élő magányos nyugdíjas vagyok. A többségi társadalom jó része a fenti okok folytán – Bibó ezeket nevezné »szerencsétlen találkozásoknak« – a cigányokat en blok lustának, erkölcstelennek, civilizálatlannak látja. Nem állítom, hogy a szociológiai gazdasági tényezők a rasszizmust teljes mértékben megmagyarázzák, de a lényegét és makacs fennmaradását valószínűleg igen. Az előítélet racionális magja esetünkben a 800 ezer megoszlása: kétharmad roma-magyar, egyharmad nem roma, »többségi« magyar, aki persze éppen úgy belegebed a szegénységbe, és éppen úgy »deviál« is a nyomor miatt, mint cigány sorstársai. A számokból viszont az a látszat keletkezik, hogy »a cigányok« ilyenek. Mari néni, akinek ellopják a csirkéit, sajnos nem szociológus. Ha ötször egymás után cigány magyarok lopják meg, akkor bizony általánosít.

A liberális értelmiség ebben a helyzetben hajlik bizonyos empátiára az elkövetőkkel szemben, míg Bayer és a nemzeti radikál csakis és kizárólag az áldozattal hajlandó együtt érezni. Aki legtöbbször »többségi« magyar. (Ha pedig nem az, mint Szigetszentmiklóson, akkor a széljobbos erről nem vesz tudomást.) Talán meglepően hangzik, de a rasszizmus racionális magjának elvétése miatt a liberális megközelítés két fogyatékosságában is osztozik a Bayer-paradigmával, nevezetesen a hiányos empátiában és a voluntarizmusban. A liberális az áldozattal kapcsolatban »empátiahiányos«, ha nem is teljesen az, a szélsőjobbos pedig az elkövetővel (ő viszont teljes mértékben). És mintha közös volna a voluntarizmusuk is. A liberális szerint a rasszista irracionális ösztönlény, aki csupán a kisebbségekkel szembeni agresszivitásában képes levezetni frusztráltságát, amin megfelelő akaraterővel akár felül is emelkedhetne. Bayer szerint pedig a cigányok »jelentős része«, »a cigányság ezen állattá lett fele«, csakis magának köszönheti, hogy többet bűnözik, kisebb impulzuskontrollal rendelkezik, mint a »rendes« cigányság és a többségi társadalom túlnyomó része. [Bayer veszett uszítása, hisztérikus túlzása szerint »Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. (…) Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol.«] Mindketten ösztönösen figyelmen kívül hagyják tehát a »szerencsétlen találkozások« szociológiai valóságát, mindketten voluntarista módon gondolják elintézhetőnek a problémát. »Ne dőlj be a látszatnak, az embereket nem szabad a külsejük, a bőrszínük, az adott kisebbséghez való tartozásuk alapján megítélni«, hangzik a liberális mantra, és nézzünk végre szembe vele, nincsen sok foganatja. A nemzeti(szoc) radikál szerint pedig „az állatoknak” csak össze kell kapniuk magukat, legyőzni lustaságukat és alantas ösztöneiket. Ha pedig nem teszik, akkor »ne legyenek!«. »Ne legyenek!« De vajon nem ezt kívánja-e szíve legmélyén olykor-olykor a virtigli liberális is, amikor a szélsőjobbal találkozik? Emlékszünk Kornis kifakadására. »Ők (a szélsőjobb – Sz. Cs.) gyűlölnek. Őszintén. Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.« Kornis egyedi indulatait fejezték volna ki csupán ezek a mondatok? Nem hiszem. Inkább a liberális értelmiségben elfojtott kollektív tudattalan vulkánkitörésének gondolnám őket.”