23 éves volt anyai nagyapám, amikor elment a háborúba, egyenesen a Donhoz, zsebében frissen eljegyzett menyasszonya - nagyanyám - fényképével és meglehetős szívfájdalommal, mert a 18 éves büszke, magas leány nem akarta szájon csókolni a vonatnál, nem tartotta illendő dolognak ott a sok idegen előtt.
A Donnál aztán hamar megsebesült, srapnel robbant mellette, teleszórva a bokáját szilánkokkal. Őrjítő volt a fájdalom, lábra se tudott állni. A visszavonuláskor falubeli szomszédja vette a hátára, húzta-vonta végig a hóban-fagyban egészen a hadiszállásig, kilométereken keresztül, végig tartva a lelket nagyapámban, mondogatva neki, hogy most már bírd ki szomszéd, nemsokára odaérünk.
Visszatérve Magyarországra először kórházba került, de mivel az orvosok nem tudták kiszedni a szilánkokat a bokacsontokból, meg túlzsúfolt is volt az intézmény, dédnagyanyám hazavitte a falujukba. A gyulladás lassan dobta ki a szilánkokat a gennyes sebekből (egy évig feküdt, mire végül mankóval tudott járni). Orosz tisztek voltak a szomszédba beszállásolva, egyikük orvos volt, ő vágta fel egyszer a gennyes sebeket.
Pár hónap múlva átmentek nagyanyám falujába, hogy összeházasodjanak, nagyapámat fekve vitték a szekéren, még akkor sem tudott állni. A másik faluban aztán folyamatosan zaklatták őket az oroszok, "nyimetckíj szoldát" mondták fegyvert fogva nagyapámra, aki szőke hajával, égszínkék szemével kirítt a sok barna, pirospozsgás falubéli közül, jóképű legény volt, szép homlokkal, hosszúkás arccal, finom vonásokkal. Részeg orosz katona el akarta vinni gyönyörű nagyanyámat, és nagyapám - akiben szelíd külseje ellenére benne volt a virtus, kemény legény volt - azt mondta, inkább lőjj le minket, de nem viszed el az asszonyt! A részeg orosz erre belelőtt a plafonba, nagy por lett, nagyanyám meg kiszökött.
Nagyapám soha nem beszélt a háborúról, nekem hiába is tette volna, nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, de a gyerekeinek sem soha. Amit tudunk, nagyanyám mesélte.