Kun, Kádár, Rákosi, a demokrácia barátai

1918. november 16-án – tehát fél hónappal az egyik nagy mumus, Tisza István meggyilkolása után – kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Tisza István hármat is fordult a sírjában, mert az a magyar igazság, és mert annyira ellenezte ezt. Alig pár hónappal később egy nagy formátumú demokrata ragadta a kezébe a hatalmat: Kun Bélának hívták. Olyan irgum-burgum demokráciát vezetett be az országban, hogy nem egész öt hónap múlva fejvesztve kellett Bécsbe menekülnie a reakciós hordák antidemokratikus népharagja és a fasisztoid proto-náci, de mindenekelőtt antidemokratikus Horthy Miklós hadserege elől. 

Ezután sötét időszak következett a magyar demokrácia történetében, 25 év egyeduralom, elnyomás és terror. 1944-ben aztán egy újabb igazi demokrata (gondoljuk ez lehet az oka, hogy Horváth úr őt sem említette) ragadta kezébe a hatalmat: Szálasi Ferenc nemzetvezető. Virágzott a pluralizmus, kéthavonta tartottak választásokat, . Minden demokrata boldogan élhetett a szabadság zászlaja alatt, aki azonban nem volt elég jó demokrata, az könnyen táborokban vagy a Dunában végezte. Mert egy igazi demokráciában is vannak azért szabályok.

De nem mindenkinek tetszett a Szálasi-féle demokratizmus: jöttek is az oroszok nagy sebbel-lobbal be az országba, és a demokrácia egy másik, baloldali szívhez közelebb álló válfajával ajándékozták meg a testvéri magyar népet. Ez a rendszer újabb nagy nevű és ismert demokratákkal gazdagította a magyar történelem arcképcsarnokát. Ide sorolhatjuk a nagyszerű, ízig-vérig demokrata Rákosi Mátyást, aki híres-derűs kék céduláival rajzolt mosolyt a demokraták arcára. De nem szabad elfelednünk Péter Gábort, az emberek barátját, vagy éppen Farkas Mihályt, Marosán Györgyöt és Révai Józsefet sem. Titokban az MDP rövidítés is azt takarta, hogy Magyar Demokraták Pártja, de ezt a titkot csak a legfelsőbb körök ismerték. Az olyan nemdemokratákat, mint Nagy Ferenc, Bethlen István vagy Kovács Béla értő kezekre bízták.

Az egyébként szintén meggyőződéses demokrata Nagy Imre és a gonosz autoriter, ókonzervatív, klerikális erők antidemokratikus puccsa után, tankok hátán újra visszatért a demokrácia az országba: az elévülhetetlen érdemű demokratát, Kádár Jánost olyan más, a magyar demokrácia történetében példaadó szerepet vállaló alakok segítették, mint Aczél György, vagy Biszku Béla. Szabad választás szabad választást követett, ahogy az egy rendes, példaértékű demokráciában szokás. Ennek a fene nagy demokráciának az vetett véget, hogy 1989-1990-ben felforgató elemek – teljesen érthetetlen módon – demokráciát akartak bevezetni. „Hihetetlen” – mondhatná Horváth Csaba. „Tényleg az” – gondolná Stirlitz.

A régi nagy demokraták közül sokan be tudtak aztán illeszkedni az új rendszerbe. Így lehetett a gyerekkorától kezdve demokrata szólamokat hangoztató Horn Gyula is miniszterelnök 1994-ben. Az új demokrata reneszánsz egy rövid autoriter, fasiszta közjáték után (1998-2002 között) teljesedhetett ki a maga valójában, a korábbi nagy demokraták örökösei ekkor értették meg, hogyan is lehet ebben az újfajta demokráciában is ugyanúgy vinni tovább a boltot, mint a korábbi demokráciában. Mindeközben erre a korábbi gonosz fasiszták is rájöttek, és hozzájuk is egy csomó régi nagy demokrata csatlakozott, de vezetőjük továbbra is maga a nagy antidemokrata maradt. Hát valahogy így nézhetett ki az elmúlt 94 évünk Horváth úr szemüvegén keresztül.

Ha egy jó érvet keresünk arra, hogy miért ne vegyünk el pénzeket a köz- és felsőoktatásból, akkor elég lesz csak újra és újra elővenni Horváth Csaba borzalmasan buta csütörtöki nyilatkozatát. Másrészt a szocialisták elgondolkodhatnának rajta, hogy tényleg érdemes-e óriási kreténségeket beszélni, csak azért, hogy Orbán Viktort és rendszerét összemossuk a Horthy-rendszerrel, mely minden visszássága ellenére is klasszisokkal demokratikusabb volt, mint Rákosi, vagy Kádár rendszere. Megoldási javaslat: legalább akkora virtuális szájkosár Horváth úr beszélőkéjére, mint amekkorát Selmeczi Gabriella érdemelne.