Persze Scheiring sem Chávezt teszi meg példaképnek, hanem (miután a teljes mértékben vállalhatatlan Evo Moralest is megemlíti) a brazil Lula da Silvára és az argentin Nestor Kirchnerre hivatkozik. Azért jegyezzük meg: Venezuelában és Bolíviában nem csak az úgynevezett „oligarchák” nem szeretik az indiánbalos rendszereket, hanem a komplett középosztály sem. Nos, az argentin elnöknő adóemeléseit köszöntötte már harmincezres demonstráció, és országszerte kétszázezren demonstráltak idén szeptemberben ellene; többek között azért, mert börtönbüntetésüket töltő elítélteket engedett szabadon kormánypárti tüntetések feldúsítására. Míg a hivatalos infláció tíz százalék, a nem kormányzati elemzők 24 százalékra becsülik annak a mértékét.
„A latin-amerikai baloldal közös eleme, hogy aktív közösségi beavatkozással helyzetbe hozta a globalizáció veszteseit, szembefordult az oligarchákkal és egy befogadó, nyitott és szolidáris társadalom jövőképének szolgálatába állította a kormányzást. Kétségtelen, hogy a globalizációkritikán kívül jelen vannak a latin-amerikai baloldalon a »kelet-európai progresszió« számára olyan nehezen emészthető további dolgok, mint a patriotizmus, az erős helyi etnikai-kulturális öntudat vagy a szegények felszabadítására épülő keresztény-szolidaritás a felszabadítási teológia formájában, de mindez elég szerves egységet alkot a globális szolidaritással és az emberi jogok igenlésével.”
Lefordítom az „aktív közösségi beavatkozást”: államosítás, centralizáció, növekvő bürokrácia. Úgy látszik, Scheiringék még nem jöttek rá – és ebben hasonlóságot mutatnak Orbánnal –, hogy az állam nem egyenlő sem a nemzettel, sem a társadalommal. Nos, hatalmukkal és gazdasági súlyukkal visszaélő, törvényeket sértő potentátokat nem államosítással és túladóztatással, hanem bírósági eljárásokkal kell helyretenni. Lehet azt mondani, hogy ennek ott nincs kultúrája, csakhogy ha mindenki mindig erőből old meg mindent, akkor nem is lesz. A dél-amerikai baloldal sikereit olyan aggasztó jelenségek kísérik, mint az infláció (ami ugye jelentős részben eliminálja a szociális intézkedéseket), a növekvő államadósság, és sokszor az ellenfelek kicsinálása (ennek eklatáns példája a Morales-rezsim). A jobboldali gyűlölködés sallangjaitól mentes latin-amerikai baloldal nem mentes a baloldali gyűlölködés sallangjaitól: szemét gazdagok, nacionalizmus... gondoljunk csak Chávez csörtéire Kolumbiával, Bolívia csörtéire Peruval, és Morales csörtéire a négy rebellis tartománnyal, élükön Santa Cruzzal; s akkor még nem is említettük a Tóásósó-ügy demonstrálta paranoiát a befurakodó ellenségről. Úgy látszik, a balos gazdaságpolitika is képes elégedetlenséget és tiltakozást szülni.
Örvendetes, hogy jelen van a helyi, regionális és etnikai tudat (bár a nemzeti tudat Dél-Amerikában történelmi okokból nem olyan erős társadalomformáló jelenség, mint errefelé). A patriotizmus és a kulturális öntudat helyeslendő dolgok, ahogy a közösségek erőssége is. De épp ez az, amit az erős állami beavatkozás – értsd centralizáció, magas újraelosztás és jóléti állam – lerombolhat. Az állami segítség túladagolása a közösségi tudat felbomlásához vezet, hiszen nem kell összetartani és egymást segíteni, mert úgyis segít az állam. Épp ez a probléma Európa egyes országaiban is.
Dél-Amerika „bukott neokonzervatív kísérleteiről” annyit, hogy a kontinens gazdaságilag egyik legerősebb állama még mindig Chile. Érdekesek a különböző, GDP-re, szegénységre, államadósságra, inflációra vonatkozó adatok, például a legegyszerűbben elérhető, a Wikipédia által idézett (jórészt a CIA World Factbookból származó) statisztikák szerint 2009-ben még mindig Chilében volt a legalacsonyabb a szegények aránya; míg Argentína, Brazília és Venezuela a harmadik, negyedik, ötödik helyen állt. Az össz-államadósság Chilében a legkisebb, 6,1 százalék, a második Venezuelában rögtön 18, Argentínában 48, Brazíliában 60 százalék. Az infláció Venezuelában 23,7; Argentínában 8,8; Brazíliában 6,6; Chilében 4,4; Peruban meg 1,8 (persze ezek az adatok a CIA ténykönyvéből vannak, úgyhogy biztos manipulálták az imperialisták). Igaz, hogy több balos vezetésű ország számos szempontból megelőzi például Chilét, de általában Chile szorosan követi őket, viszont sosincs a sereghajtók között: a lista elején vagy közepén tanyázik, míg a balos országok hol elöl (leginkább csak Argentína: GNI/fő, és Brazília, itt a legalacsonyabb a munkanélküliség, 5,4 százalék), hol nagyon hátul foglalnak helyet.