Magyarország, a vesztes

„Kétségtelen az is azonban, hogy a Karabakh faktor valamelyest lejjebb csúszott az örményországi politikai toplistán. Összességében elmondható egyrészt, hogy épp Kocsarian két elnöki ciklusa okozta ezt. Lévén karabakhi származású, hatalma megszilárdítása érdekében el kellett távolítania a »karabakhi fiúk« nagy részét és saját hű embereivel kellett helyettesítenie őket. Másrészt, hogy a konfliktus mindig az aktuális politikai diskurzus titkos fegyvere. Amennyiben az elnök, a kormány, vagy a kormányzó párt állít valamit a Karabakh kapcsán, úgy az ellenzék szinte mechanikusan annak ellenkezőjét állítja. Ami pedig a legfontosabb: az örmény társadalomban konszenzus van a Hegyi Karabakh tekintetében, annak területi integritását, jogi és politikai státuszát illetve az azeri fél megítélését illetően.

Azerbajdzsánban a Nagorno Karabakh faktor sokkal kisebb szerepet játszik. Bár az is igaz, hogy a független Azerbajdzsán első elnökének bukását is ez eredményezte. Elcsibejev elnök hadászati sikertelenségét katonai puccskísérlet követte. Az események rendezésére meghívott Hejdar Alijev ki tudta használni a Nakicsevánba menekülni kényszerülő elnök hagyta hatalmi vákumot és 1993 októberében elnökké választották. Az idősebb Alijev hatalomgyakorlásának módjában rejlik a Karabakh mérsékeltebb azeri hatása. Hejdar Alijev egy meglehetősen monolisztikus hatalmi mátrixot alakított ki (személyi kultusza pedig a mai napig nagyon erős az országban) – gyakorlatilag gyorsabban, mint akár Lukasenka Belorussziában vagy Sakaashvili Grúziában. A hatalmi mátrix rácspontjain az egyes klántagok foglalnak helyet, ezzel biztosítva a rendszer stabilitását. Ugyanezt az egyensúlyozó taktikát örökölte a fia is, a jelenlegi elnök. Így a rendszer fenntartásához nem szükséges a Karabakh faktor bevonása. Azonban a lakosság az örményhez hasonlóan konszenzust alakított ki a Karabakh kérdéséről, amely az azeri külpolitikában is artikulálódik, természetesen ellenkező előjellel. Ennek legfontosabb eleme az, hogy a rendezés kizárólag Azerbajdzsán területi integritásának visszaállításával lehetséges. Mindkét állam közvéleménye tehát a zéró összegű játszmában hisz, Illetve az azeri állam gondoskodik a megfelelő történelmi emlékezet ápolásáról is.

A Safarov-ügyet nem kezelte igazán jól Magyarország. Bár a fentiek tükrében talán világos, hogy ebből a helyzetből nem lehetett igazán jól kikecmeregni. Az örmény álláspont végletességét pedig jól jelzi a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, amely az államok közötti kapcsolatokban tényleg ultima ratio jellegű. Mit tehetett volna okosabban Magyarország? Nagyobb nyilvánosságot kellett volna szentelni már az előkészületeknek? Bevonni esetleg az EBESZ-t? Ezen kérdésekre adandó válaszok talán mára okafogyottá is váltak. A legsajnálatosabb talán az, hogy az egész történetből hazánk került ki a legnagyobb vesztesként.”