Ákos így lepett meg mindenkit a Papp László Sportarénában
Platina lemezzel és a múlt árnyaival vagy éppen fénylő szikráival Ákos lett Ákos előzenekara, hogy végül egy angyalnak monumentumot állítva a Metropolis épüljön fel.
Azt hiszem, mi voltunk az archetipikus art-rock zenekar. Tudtuk többé-kevésbé, hogyan kell egy klasszikus dalt írni, de azt gondoltuk, az unalmas, találjunk ki inkább új dolgokat!
„A dEUS kifejezetten artisztikus zenekarként tűnt fel, volt köztetek festő, költő, filmes... Az 1994-es első album, a Worst Case Scenario hallgatásakor néha az az érzése az embernek, mintha festményeket zenésítettek volna meg. Segítettek a társművészetek a dalok születésénél, megalkotásánál, strukturálásában?
Igen, és nem is hiszem, hogy ez változott azóta. Én magam talán most még jobban is érdeklődöm a művészetek iránt. A film mindig nagy szenvedélyem volt, és idővel csak nőtt ez a szenvedély. Azt hiszem, mi voltunk az archetipikus art-rock zenekar. Tudtuk többé-kevésbé, hogyan kell egy klasszikus dalt írni, de azt gondoltuk, az unalmas, találjunk ki inkább új dolgokat! A vicc az volt, hogy például Klaasnak, a hegedűsünknek (Klaas Janzoons, a zenekar két évtizedes történetének Barman melletti másik fix tagja – a szerk.), aki azokat a bizarr hangokat hozta, neki nem volt meg ez a háttere: azt sem tudta ki az a John Cale, sosem hallott róla! Ez az igazság! 17 éves volt, játszotta azokat a kurva bizarr atonális hegedűtémákat, és mi tudtuk, hogy ő kell nekünk a zenekarba, mert úgy hangzik, mint John Cale – de ő nem ismerte a Velvet Undergroundot, szóval volt benne valami tiszta és ösztönös... De azóta is ez a helyzet: bárki, aki a zenekarban volt, csinált mindenfélét. Maurónak (az aktuális felállás gitáros-vokalistájának, Mauro Pawlowskinak – a szerk.) kétszáz projektje van a dEUS mellett, sátánista experimentális zenét és fülbemászó finom popzenét egyaránt játszik. A dEUS mindig is ilyen sokszínű kollektíva volt ebben az értelemben.
Egy kilencvenes évekbeli interjúban azt nyilatkoztad, hogy a dEUS lényege a szélsőségekben és a köztük való egyensúlyozásban rejlik.
Igen, szerintem ez nem is változott. Ez benne van a természetünkben: ha egy finom, puha popdalt játszunk akkor rögtön utána szét is basszuk és belejátszunk valami erőszakosat. Meg maga a fizikai része is dolognak: erőszakos dolgokat játszani, valami nagyon zajosat játszani, az jól esik. Még mindig szeretjük a szélsőségeket.
A második album, az 1996-os In A Bar, Under The Sea nehéz szülés volt, belső feszültségek közepette készült, és a megjelenésekor kilépett mellőled a másik frontember, Stef. Rossz emlékeid vannak erről az időszakról?
Semmi rossz emlék nincs, az egy kreatív vulkán volt: ha jól emlékszem, 28 dalunk született a lemezhez! Még dupla albumra is gondoltunk, de a lemezcég bölcsen lebeszélt minket róla. Abban az időben még vásároltak lemezeket az emberek. Azt mondták, hogy mindegyik kislemezre – három is volt, a Little Arythmetics, a Roses és a Turnpike – tegyünk pluszba sok B-oldalas dalt, szóval minden maxi, amit kiadtunk, mintha egy valóságos kis minialbum lenne! Nagyon élveztük, gyorsan dolgoztunk, mindenki hányta be az ötleteket. Craig (a skót gitáros-vokalista, Craig Ward – a szerk.) akkor jött a zenekarba, még tapogatózott, hogy mi a helyzet nálunk, Stef pedig már távozóban volt: a felvételek első felében folyton csak baj volt vele, roppant idegesítő volt, de aztán úgy döntött, hogy leáll, és rendesen befejezte velünk a lemezt, mert szerette a dEUS-t – és még mindig szereti. Tudta, hogy utána a saját dolgát fogja csinálni (A Beatband, illetve Moondog Jr. néven már volt egy külön zenekara, aminek Zita Swoon lett a végleges neve, és azóta is sikerrel működik – a szerk.), amit meg is értek most már. Mindig előre néztünk, nagyon kevés neheztelés van a múltat illetően.”