„A dEUS kifejezetten artisztikus zenekarként tűnt fel, volt köztetek festő, költő, filmes... Az 1994-es első album, a Worst Case Scenario hallgatásakor néha az az érzése az embernek, mintha festményeket zenésítettek volna meg. Segítettek a társművészetek a dalok születésénél, megalkotásánál, strukturálásában?
Igen, és nem is hiszem, hogy ez változott azóta. Én magam talán most még jobban is érdeklődöm a művészetek iránt. A film mindig nagy szenvedélyem volt, és idővel csak nőtt ez a szenvedély. Azt hiszem, mi voltunk az archetipikus art-rock zenekar. Tudtuk többé-kevésbé, hogyan kell egy klasszikus dalt írni, de azt gondoltuk, az unalmas, találjunk ki inkább új dolgokat! A vicc az volt, hogy például Klaasnak, a hegedűsünknek (Klaas Janzoons, a zenekar két évtizedes történetének Barman melletti másik fix tagja – a szerk.), aki azokat a bizarr hangokat hozta, neki nem volt meg ez a háttere: azt sem tudta ki az a John Cale, sosem hallott róla! Ez az igazság! 17 éves volt, játszotta azokat a kurva bizarr atonális hegedűtémákat, és mi tudtuk, hogy ő kell nekünk a zenekarba, mert úgy hangzik, mint John Cale – de ő nem ismerte a Velvet Undergroundot, szóval volt benne valami tiszta és ösztönös... De azóta is ez a helyzet: bárki, aki a zenekarban volt, csinált mindenfélét. Maurónak (az aktuális felállás gitáros-vokalistájának, Mauro Pawlowskinak – a szerk.) kétszáz projektje van a dEUS mellett, sátánista experimentális zenét és fülbemászó finom popzenét egyaránt játszik. A dEUS mindig is ilyen sokszínű kollektíva volt ebben az értelemben.
Egy kilencvenes évekbeli interjúban azt nyilatkoztad, hogy a dEUS lényege a szélsőségekben és a köztük való egyensúlyozásban rejlik.