Aszófői beszéd

„Az emberek tanácstalanságának itt kereshetjük a gyökerét: a kormányzás módjában, eszközeiben, röviden: stílusában. Ez azonban nem mellékes. Az ismert mondás szerint a stílus maga az ember. S így: a stílus maga a rendszer. A kormányzati célokban feltehetően széles egyetértés volna. Ki ne akarna több munkahelyet, növekvő gazdaságot, nemzetközi tekintélyt és mozgásteret, az egész magyar nemzet egységét? Kétségtelen az is, hogy az emberek alapvető változásokat akartak, hiszen ezért mértek olyan súlyos vereséget a korábbi kormányra. A várakozások mellett mindenki elismeri azt is, hogy a válság korlátozza a kormány mozgásterét. Azonban célokat, amelyekben egyetértés volna, a deklarált jó szándékot a megvalósítás módja, az alkalmazott eszközök lerontják. A biztonság kultúrája nemcsak a jogrendszerből tűnik el. Gőzerővel, kíméletlenül folyik mindennek az átalakítása, a törvénygyárban valóságos sztahanovista mozgalom működik. De a nagy átalakítás mégis átláthatatlan. Nem csoda az emberek tanácstalansága, ha nem látják a stratégiai célokat. A változásoknak nincs magyarázata, és eredményük is bizonytalan, hiszen a törvényekhez, intézkedésekhez nem készül hatástanulmány. A politikai és gazdasági hatalom bebetonozásán és központosításán túl legfeljebb pillanatnyi, taktikai célok ismerhetők fel. S nem lehet belátni, hogy az egyes intézkedésekhez valóban szükség volt annyi rombolásra, sérelem okozására, nemzetgazdasági veszteségre, amennyi történt. Ezeket érdemben soha meg nem indokolták. Az Európai Unió, illetve az euró zóna országai is kénytelenek voltak rendkívüli terheket tenni például a bankok nyakába, de ehhez nem rombolták le alkotmányos kultúrájukat és intézményeiket. És partnereink a visegrádi együttműködésben: Lengyelország, Csehország és Szlovákia úgy előzött meg, és jár már messze előttünk, és úgy kezelte a válságot egyes nyugati országokénál sikeresebben, hogy megőrizte alkotmányos kultúráját. Sőt, Lengyelország és Szlovákia sikerének része volt, hogy még ha egy-egy kitérő után is, de mindig visszatért erre az útra. S nagyon fontos tudni, hogy az eddigi magyar intézkedések eredménye szintén elérhető lett volna alkotmányosan kifogástalan úton is.

A jó célok és megvalósításuk ellentmondására jó példa a nyugdíj ügye. A fenntartható nyugdíjrendszernek még körvonalai sem láthatók, a korábban kötelezővé tett magán-nyugdíjpénztárak pénze az államadósság csökkentésre ment el. Vajon a közalkalmazottak esetleg túl nagy létszámát egy általános kényszernyugdíjazással kell megoldani – miközben stratégiai cél, hogy minél többen dolgozzanak? Vagy így kényszerítjük a volt alkalmazottat,  hogy betanított munkásnak álljon? Vagy egy másik kérdés: Miért javulna attól az iskolák színvonala, hogy a tanárok kinevezésébe a helyi közösség ezentúl nem szólhat bele? Vajon nem inkább a nagyon színvonalas tanárképzést és a tanári pálya megbecsülését kellene hosszú távú állami programmal elérni? Tartózkodnék attól, hogy az életszínvonallal és gazdasági mutatókkal dobálózzak; lehet, hogy az eredmények később mutatkoznak meg. De eddig nem a középosztály erősödött, hanem a társadalom felső tizede.

Milyen nagy ígéret és megkönnyebbülés volt nagyon sokaknak, hogy magyarságuk és a magyar nemzet egységének megvallását immár nem fogja kísérni sem hivatalos elzárkózás, sem kiszolgálóinak gúnyos mosolya. Persze, fontos a magyar állampolgárság lehetővé tétele a külhoni magyarok számára. Számomra is megrázó élmény volt átadni a magyar útleveleket Kolozsvárott. De hol van az a nemzetstratégia, amely – állampolgárságtól függetlenül – elismeri a határon túli magyar társadalmak önállóságát és közösen megszervezi együttműködésünket, méghozzá a nemzetrészekkel egyeztetett szomszédságpolitikától elválaszthatatlanul? Alapvetően helyes és fontos kormányzati törekvés a Balti tengertől az Adriáig húzódó Kelet-Közép-Európai régió együttműködése, erős uniós tényezővé fejlesztése. A központosított nemzetállamokat azonban nem ünnepelném: ezek mindenféle autonómia elfojtói, s az összmagyar érdekkel ellentétesek. Ennek legfrissebb példája: a vajdasági autonómia korlátozása alig három héttel ezelőtt.

Ha tehát mérleget csinálunk, értékelni kell, hogy a kormánytöbbség hozzányúlt megalvadt struktúrákhoz, rosszul működő rendszerekhez. De biztos, hogy az eddig felmutatható eredményekhez képest túl sok a felesleges és indokolatlan költség, köztük nehezen és csak lassan helyreállítható emberi és nemzetgazdasági károk. S mivel az ellenzék sem állt elő stratégiával, s nem nyújtott többet napi piszkálódásoknál, érthető az emberek visszavonulása a pártpolitikától.”