Egészségtelenek a szekértáborviták

„Néhány héttel a kinevezésed után össze tudnád-e foglalni a Literának legfontosabb terveidet, célkitűzéseidet? Mivel volnál a ciklus végén minimálisan, és mivel maximálisan elégedett?

Legfontosabb célom a kultúra pozíciójának erősítése kormányzaton belül és azon kívül is. Meggyőződésem, hogy ez nem csak pénzkérdés, bár az ágazat jövő évi költségvetése az ideihez képest 12 százalékkal nő, és ezt nagy eredménynek tartom. A kultúra presztízsét erőteljes kommunikációval is lehet emelni – nem azért, hogy én sokat szerepeljek a sajtóban, hanem hogy egyértelművé tegyük a közéleti vitákban a terület fontosságát. Jó lenne, ha ebben a sajtó is partner lenne. Ha nem mindig azt – vagy legalább nem csak azt – kérdeznék tőlem, hogy mi lesz Alföldivel, vagy hogy hogyan viszonyulok a régebbi verseimhez, hanem arról beszélnénk, ami valóban fontos. Más területeken a média nem megy el ennyire a bulvár irányába; például a vezető internetes politikai lapok gazdasági vagy politikai cikkei a klasszikus újságírás medrében maradnak, ésszerű érveléssel, adatokkal alátámasztva, a kulturális rovatban viszont sokkal több szó van pornósztárokról, mint a valódi kultúráról. Azért tartunk itt – és ez nem a Fidesz hibája, de még csak nem is a szocialistáké –, mert mi, a kulturális élet szereplői hagytuk, hogy ennyire ne foglalkozzanak velünk, ráadásul hagytuk magunkat kijátszani egymás ellen. Ezt láttam írószövetségi vezetőként is: az írószervezetek folyton egymást rugdossák. Államtitkárként egyértelművé kívánom tenni: a kultúra érdekeit úgy tudjuk hatékonyan érvényesíteni, ha együttműködünk. Nemrég egyeztettem a közművelődési és közgyűjteményi szervezetekkel, és ott is azzal kezdtem, hogy nem akarjuk egymásnak ugrasztani őket, hogy utána majd azt csináljuk, amit csak akarunk. Ebben a tekintetben a szakmai szervezetek vezetőinek is szemléletváltásra van szükségük.

Hogyan látod a kulturális élet belső erőviszonyait? Mennyire érzed élesnek a feszültségeket, s milyen lépéseket tervezel kezelésüket, a helyzet konszolidálását illetően?

A kultúrpolitikát nem »vagy-vagy« kategóriákban fogom fel, hanem »és«-ekként, és ez esztétikai értelemben is igaz. A szekértáborviták, amelyek hosszú ideje folynak, rendkívül egészségtelenek. Annak idején már a Frankfurti Könyvvásáron is elmondtam: nem az a kérdés, hogy Esterházy Pétert vagy Jókai Annát vigyük ki, hanem Esterházy Pétert és Jókai Annát, és persze Barcsay Jenő Művészeti Anatómiáját, mert azzal nagyobbat lehetett volna hasítani. Meg a magyar fotográfiát, Balogh Rudolfot és André Kertészt.

Azt is ideje belátni: csak mítosz, hogy itt voltak olyan politikai erők, amelyek a kultúrára annyira odafigyeltek. Hogy csak egy példát hozzak: húsz év alatt Demszkyék mit tettek hozzá Budapest progresszív arculatához? Hány létesítményt, múzeumot hoztak létre? Hol van a kulturális lenyomatuk? Budapest csodálatos, szellemileg pezsgő, izgalmas kínálatot nyújtó európai nagyváros, de ez nem Demszkyéknek köszönhető. Azt is számon kérik a politikusokon, hogy nem járnak színházba... Miért kellene a kulturális életet ilyen módon legitimálniuk a politikusoknak? A művészek sem ülnek a parlament karzatán. Az odafigyelésnek másban kell megnyilvánulnia. A kulturális kormányzatnak a feltételrendszert kell biztosítania ahhoz, hogy meghatározó szellemi teljesítmények szülessenek, és ezek minél szélesebb körben eljussanak a befogadókhoz.

Látsz-e esélyt arra, hogy a kultúrában visszaálljon az a mindenki számára fölöttébb üdvös állapot, amikor az esztétikai nézetkülönbségek nem azonnal ideológiai-politikai ellentétek formájában artikulálódnak? Megérjük-e szerinted azt, hogy a felek kölcsönösen elhiszik egymásról: attól, hogy valaki Kertész Imrét jó írónak tartja, még lehet jó magyar; illetve hogy nem minden Wass Albert-olvasó vall náci nézeteket?

Magyarországon sajnos nagy hagyománya van annak, hogy akinek gyenge a teljesítménye, az a politikai hovatartozása mögé bújik jobb- és baloldalon egyaránt, hiszen könnyebb önigazolást találni, mint magunkban keresni a hibát. A Nemzeti Kulturális Alap elnökeként rendszeresen kaptam kritikus leveleket, amelyekben azt írták, hogy az ő zseniális pályázatukat azért nem támogatták, mert nem takarítottam ki a liberális kurátorokat, vagy épp ellenkezőleg, mert a tisztességes, jó gondolkodókat raktam ki, és a helyükre jobboldali mamelukok kerültek. Egyik megközelítés sem állja meg a helyét. Az elutasított pályázatok között sok olyan van, ahol a pályázó még a szükséges dokumentációt sem tudta kitölteni helyesírási hiba nélkül, de számos egyéb alapvető problémával is találkozunk. Ezekben az esetekben a szakmai kuratórium – nagyon helyesen – nem támogatja a pályázót, és nem azért, mert az illető konzervatív vagy liberális. Kultúrpolitikusként mindenesetre az én dolgom az érték- és minőségelv következetes érvényesítése akkor is, ha a felhalmozódott, történelmi gyökerű megosztottság és feszültség feloldása csak hosszú folyamat eredménye lehet.”