Posztmodern és a dinamiterók

„Ahogy én látom, a posztmodern érájának euro-atlanti kereszténysége és részben maga a posztmodern pontosan az iménti megtisztuláson ment keresztül, amellyel egy katasztrófákkal teli korszakot próbált lezárni és értelmezni. Az öngyanakvás katarzisának köszönhetően azt ismerte fel, hogy a másik, a sajátjától eltérő narratíva, a pogány, nem szükségszerű nyűg, aki ellene áll a térítési kísérleteknek, hanem korrigáló társ és partner, akinek hibajavító jelenléte elengedhetetlen, s a mássága ajándék. Mindazonáltal olyasvalaki is, akinek a keresztény üzenet szól, s akit az evangélium meggyőzni akar. A posztmodern kereszténye éppen ennek a feloldhatatlannak feszültségnek a vibrálásában él, s evvel kell kezdenie valamit. Jó példa erre a II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatának tiszteletteljes, más vallásokkal közös pontokat kereső hangneme, amely ugyanakkor ragaszkodik a sajátul kapott kinyilatkoztatás igazságához. A dokumentum utolsó harmadában pedig a római katolikus egyház saját történelmének nem éppen dicsőséges fejezeteivel is őszintén szembenéz.

Az eddigiekből következően a posztmodern a párbeszéd, az eszmecsere közbeni előrehaladás, a dumálás és duruzsolás elkötelezett híve. Erő alkalmazása helyett a közös megoldásokat keresi, amiképp Jürgen Habermas, a diszkurzív etika atyja fogalmazott: »Csak azok a normák tekinthetők érvényesnek, amelyek elfogadást nyernek mindazon érintettek által, akik részt vesznek vagy vehetnének a norma tényleges megvitatásán.«

A posztmodern egyoldalú kritikája helyett tehát mindezeket: az öngyanakvást; az ebből fakadó elfogadást, amely az ellenkező véleményt a kiteljesedéshez vezető út egy lehetséges lehetőségeként kezeli; az autoriter izomszag bűze helyett a disputáció melletti töretlen elköteleződést, mégiscsak jó lenne valamiképpen idementeni onnan nyugatról a Kárpátok szívtágító rónái közé. Már csak azért is, mert a Biblia Istene maga sem tartotta méltóságon alulinak, hogy teremtményeivel visszatérő jelleggel vitába és alkudozásokba ne bonyolódjék, s olykor hagyja is magát meggyőzni általuk. Ez pedig, ha komolyan vesszük, nem csupán az européer skandinávokat kötelezi, de az Ázsiából érkezetteket is.”