Kétfejű totalitarizmus

„2008 júniusában Prágában egy konferencián Václav Havel elnök a barna és a vörös diktatúra azonosságairól beszélt. Hogy miért csak akkor merült föl, hogy kellene egy közös emléknap az áldozatok iránti tiszteletből, arra csak a történelem megismerése ad választ. A Nyugat, különösen a hidegháború idején megkereste és hirtelen keblére ölelte azokat a történészeket, írókat, akik a két embertelen, gyilkos rendszer közé kitették az egyenlőségjelet, de amikor a diplomácia a magaspolitika szintjén mást diktált, nem átallott visszavonulni, nem foglalni állást, vagy akár tanújelét adni a nagy Szovjetunió iránti nagy tiszteletének.

A logika azt diktálná, hogy a kettős mérce álságossága csak addig tartott, amíg a szovjet birodalom össze nem omlott, s az általa megszállt országok vissza nem nyerték szabadságukat. De ez nem így volt. A rendszerváltozás után, talán, hogy a köznép el ne juthasson a totalitárius államok hasonlóságának felismeréséig, egyesek a »Ki a fasiszta?« és az »Ipi-apacs, te vagy a rasszista« hányingert keltő társasjátékra kényszerítették az immár szabad országot. Amikor Párizsban megjelent A kommunizmus fekete könyve (1997), nyugaton nagyobb botrány tört ki, mint a Gulag szigetvilág megjelenése után. Nálunk, a hat évtizeden át nevelgetett tabuerdőben hogyne tört volna ki az »osztályharc«! Tessék csak megnézni a könyv magyar megjelenésének (2000) sajtóját, fogadtatását. Százmillió halott a kommunizmus miatt? Hát az hogy lehet? Nem arról volt szó, hogy »reggel vadászok, délben halászok, este kritikát írok« (Marx)?

S elkezdődött akkor a világ legméltatlanabb licitje. Pedig az Auschwitzban megégetett, vagy Kolimán megfagyott halottakkal folytatott számháború helyett Európának már akkor, az 1997-es francia megjelenéskor el kellett volna jutni odáig, hogy kell egy emléknap. Mindkét diktatúra áldozatainak emlékére.”