Kérdés a hívőkhöz

„Erre most jön egy magyar hírlapos szösszenet, amelynek konklúzióját talán sok jobboldali és Fidesz-hívő komolyan gondolja: »Nyilván nem téved, aki azt mondja, a pekingi sovány siker a Gyurcsány-éra általános depressziójának tükre volt. És London? Mintha már nem lennénk depressziósak.« Aha. A pekingi sovány aranytermés oka abban keresendő, hogy sportolóinkat megbénította a Gyurcsány-kormánnyal szembeni közutálat. Nem is volt miért lelkesedniük, alig lehetett rájuk erőltetni az atlétatrikót, fürdőgatyát, dzsudogit. (Cseh László is Michael Phelps előtt nyúlt volna a célba, ha nem hangzik el két évvel korábban az őszödi beszéd.) Hihetetlen, milyen ostobaságokat képesek komolyan venni a jobboldalon. Mert ha ez ilyen direkt módon igaz volna, akkor a magyar nép 1952-ben volt a legkevésbé depressziós (16 aranyérem a helsinki olimpián), 1976-ban viszont már négyszer olyan depressziós volt (4 aranyérem Montrealban). Továbbá ugyanolyan mentális állapotban volt közvetlenül a rendszerváltás előtt illetve után (1988-ban és 1992-ben 11-11 aranyérem). A gondolatmenetbe nehéz lenne beleszuszakolni annak magyarázatát, hogy miért szerzett a legfényesebb medálból a magyar delegáció az első Orbán-kormány idején ugyanúgy 8-at, mint a »szoclib« kormány idején (2000-ben, illetve 2004-ben), és a tétel cáfolatára pont annyi példa hozható, ahány olimpiai éremtáblázatot tanulmányozunk. Ha komolyan vesszük az idézett gondolatot (amitől Isten ments!), akkor a vízilabda-válogatottra és Vajda Attila kenusra nem hatott az újabb keletű nemzeti lelkesültség, szinte érthetetlen, hogy 2008-ban az általános depresszió közepette hogyan nyerhettek. (...)

Ha feltételezzük, hogy Orbán Viktor hatalmát tükrözik a sportsikerek, onnan csak egy lépés, hogy ezért például a sportolók is köszönetet kell hogy mondjanak neki, illetve hogy azok, akik nem aranyérmet nyertek, valójában szégyent hoznak politikai rendszerünkre és így tovább. Azzal önmagában még nincs baj, ha politikai vezetők is sütkéreznek a sportsikerek fényében, lelátón tapsolnak és tévékamerák előtt kitüntetéseket adnak át. De ne essünk át a versenyló másik oldalára. Érdemesebb volna meghagyni a sikereket a sportolóknak és az értük lelkesedő (politikai hovatartozás szerint definiálhatatlan) szurkolóknak. Ne akarjanak már újmódi jobbos ideológusok rátelepedni arra, amiért sok-sok edzéssel, lemondással, kitartással küzdöttek sportolóink földön, vízen, tatamin.”