„Az SZDSZ nem a koalíciók tényére, hanem azok működésére ment rá, arra, hogy a fekete pártfinanszírozásban, valamint a 2002-es gazdaságpolitikai hibákban is partnere volt az MSZP-nek. Magára az 1994-es koalíciókötésre, a bokrosi stabilizációra, a privatizációra, a nyugdíjreformra, az igazságügyi reformra, tehát mindaz, amit az elmúlt két évben rombolt porig a második Orbán-kormány, büszke lehet minden szabad demokrata – ez volt a párt két évtizedes történetének csúcsteljesítménye. De nem kevésbé büszkék lehetnek minderre a Horn Gyula vezette szocialisták is.
Elvégre egy pártnak az ad értelmet, amit az ország felemelkedéséért tesz. A ma ellenzékben levő demokratikus pártok pedig a választáson esetleg külön-külön is lehetnek eredményesek – de érdemben tenni az ország felemelkedéséért csak együtt tudnak. A választáson való együttműködés tehát nem választható el a választások után a kormányzásban való együttműködéstől. Másik szempontom: megerősítve Lendvait, a választások tétjére térek vissza. Akik akár a nagy párt szabad cselekvésére törekedve, akár valamely kis párt identitását védve ellenzik a választási együttműködést, azoknak szembe kell nézniük azzal: mi történik, ha emiatt mégsem sikerül legyőzni a Fideszt, ha az – akár a Jobbikkal összeállva – kormányon marad? A nyolc- vagy tizenkét éves orbáni kormányzás nem egyszerűen kétszerese, háromszorosa lenne a négy évnek, hanem visszafordíthatatlanná tenné a már beindult folyamatokat.
Azt jelentené, hogy véglegessé válik az orbáni protekcionista államkapitalizmus, az oligarchikus berendezkedés. Azt, hogy véglegessé válik a nem mai, de évtizedekkel ezelőtti Latin-Amerikára emlékeztető társadalmi szerkezet kiélezett jövedelmi, vagyoni és kulturális különbségekkel. Azt, hogy felgyorsulna a képzett, mobil fiatalság elvándorlása az országból. Azt, hogy tartóssá válna a szomszédokkal vívott orbáni hidegháború. Magyarország kiszakadna az Európai Unióból, évtizedekre a leszakadás szigetévé válna a kontinens közepén. Ezt kockáztatja, aki elutasítja a demokraták összefogását.”