Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
A gazdagabb és magasabb fogyasztói bizalomindexekkel bíró országok lakóinak testében is olyasfajta lélek és szellem lakozik, amilyen a miénk: nem csak nálunk „divat” a megosztottságot keresni.
„»No, hát ilyenek vagyunk mi, magyarok, a megosztottságot keressük akkor is, amikor az egység a lényeg!« – sóhajtanak a képernyők előtt most bizonyára sokan. Úgyhogy mondok inkább valami meglepőt: képzeljétek, nem csak mi, magyarok vagyunk ilyenek. Bármennyire is nehéz elhinni, a gazdagabb és magasabb fogyasztói bizalomindexekkel bíró országok lakóinak testében is olyasfajta lélek és szellem lakozik, amilyen a miénk: nem csak nálunk »divat« a megosztottságot keresni a tökéletes egységélményekben akkor, amikor épp nem érezzük teljesnek magunkat. Nézzük csak meg a tegnap esti 200 mellet közelebbről! Dani mögött, épp csak pár tizedmásodperccel lecsúszva, valóban ott úszott »egy angol fiú«. A rendkívül rokonszenves, vöröskés hajú Michael Jamieson ezüstérmet nyert, őszinte örömmel nevetett és nyújtott kezet Gyurtának, majd bújt bele a szurkolók által szállított nemzeti zászlóba. A közönség euforikus állapotban ünnepelt.
Nos, másnap a brit médiában ez a Jamieson-fiú is két oldalról kapta a savat: az ő »bűne« annyi, hogy skótnak született. Az angolok azt mondták, hogy az olimpián nincs helye az angol-skót ellentétnek, Nagy-Britanniáért küzdenek a sportolók, pont. Mások azt nehezményezték, hogy a kihulló versenyzők »skótok«, »írek« vagy »walesiek«, a dobogósok és a pontszerzők azonban mindig »angolok«, hiába él a családjuk generációk óta – mint Jamieson-ék – Glasgowban. Az extrémebb arcok egészen odáig merészkedtek a szardobálásban, hogy az őszinte mosolyú, sportszerű úszózsenit egész konkrétan »hazaárulónak« minősítették, mert az öröm perceiben a nyakába vette a szurkolóktól kapott angol zászlót: »biztos lesz ezért még verés is a kocsma előtt, ha hazatér« – köszörülték a nyelvüket. Jamiesonban pedig több egység volt azon az estén, mint az egész EGYESÜLT Királyságban: egységben volt a skót gyökereivel, a »nagy-brit«identitásával, az angol közönségével, de leginkább önmagával. Főként azért, mert aki az olimpián dobogóra áll, az már azért legyőzte párszor az utóbbit, s ez ad egyfajta keretet minden egyéb megélésnek, higgyétek el.
Nem kérdeztem, de biztosak lehetünk abban, hogy a mi Gyurta Daninkban sem az a gondolat keringett a Himnusz alatt, hogy vajon egy maroknyi frusztrált szerencsétlen, balról vagy jobbról támadva, miként csűri-csavarja majd egyes kijelentései fényében a TELJESÍTMÉNYÉT. Ezért aztán mindenkit arra biztatok, hogy… gyerekek, ne már ilyen ostoba, önző jobbos-balos, angol-skót kötekedéssel igyekezzen már meghosszabítani a farkát senki se; örüljünk inkább a csodának, amit ezek az emberek átéltek és megmutattak nekünk a teljesítményükkel és sportszerűségükkel – tehát mindazzal, amiről az olimpia valójában szól.”