„Közel tíz éve volt hasonló a helyzet egy forró nyarat követően: a Balaton akkor is kiszáradni készült, legalább is minden jel arra utalt, hogy a magyar tenger az Aral-tó sorsára juthat, ha nem történik valami érdemleges a tekintetben, ahogy a Balatonról és környezetéről gondolkodunk.
A tó akkori »majdnem kiszáradásának« komoly, évekig – ha nem máig – ható következményi voltak. A hazai és az európai média egyfajta negatív szenzációként tálalta a szomorú képsorokat az iszapos tócsává, dagonyává vált déli parton, a korábbi mederben a nyílt víz felé az iszapban cuppogva eljutni kívánó késő nyári fürdőzőkről. Akkor a Balaton egyszerűen fogalmazva – szó szerint – felszívódott, az északi parton is szárazra kerültek a vízbe vezető lépcsők. (...)
Most ott tartunk, mint 2003 őszén; akkor a kezdeti pánikra válságterv igények születtek, végül a Balaton-parton elkonferenciázgatott a szakma, és abban maradtak a döntéshozókkal egyetemben, hogy aggodalomra semmi ok, a történelem folyamán volt már ilyen helyzet – tanúk rá a tanúhegyek –, majd a természet megoldja maga a problémát, ne szóljunk mi bele ebbe a dologba. És lám, most megint konferenciázik a szakma a Balaton-parton, és ugyanezt mantrázza! Majd a természet…
Nem tenni semmit mindenképp nagyobb bűn, mint vállalni a felelősséget. S ha ennyi területet érint a kérdés, hát teremtsük meg az egységes, helyben hozott döntéshozatal lehetőségét. Mert jobb ma egy Balaton, mint holnap egy mocsár. Arról nem is beszélve, hogy ideális esetben akár paradicsomi állapotok is teremthetőek Európa egyik legnagyobb édesvízbázisán.”