Áldottak és átkozottak

„A Rolling Stones zenéjének zöme, a törzsanyag minden időt kibírt. A mostani húsz-, harminc-, negyvenévesek nem írnak már kultikus számokat, húsz éve nem született olyan dal, amit mindenki énekelne a világon. Lehet ugyan azt mondani, hogy a Rolling Stones zenéje régi, csak éppen nem igaz. Utoljára 2007-ben láttam színpadon őket. Amikor felmennek és eljátsszák a Jumpin’ Jack Flasht, nem lehet azt mondani rá, hogy idejét múlt, csak azt, hogy jó zene. Igaz, a 2005-ös lemez (A Bigger Bang) dalainak nincs olyan kultikus aurájuk, mint a Honky Tonk Womennek vagy a Start Me Upnak van, de van erejük. Amelyek hatnak Martin Scorsese 2008-as koncertfilmjén, a Shine a Lighton is, nagyon sok vendégművész adja elő rajta a számaikat. Mindegyiket magával ragadja a Stones ereje, talán csak Christina Aguilera lóg ki a sorból. A titkuk az is lehet, hogy az elődök örökségéhez is visszanyúltak. Írok a bluesról egy könyvet, és nagyon izgalmasnak találom, hogy az Afrikából New Orleansba elhurcolt rabszolgák zenéje hogyan változott meg a chicagói kocsmákban, és terjedt el egészen Londonig. A zenei hagyomány folytatása, továbbgondolása fontos momentum. Egyébként, ha nem megy az írás, hogy formába hozzam magam, akkor tízszer egymás után meghallgatom mondjuk a Gimme Sheltert és az erőt ad, sosem unom.

A Stones zenéje kapcsán sokszor emlegetik az ösztönösséget. Ami persze végzetes is lehet. Minek köszönhető, hogy a többiek megúszták, »csak« Brian Jones és Ian Stewart halt bele a rock’n’roll cirkuszba? Mázlijuk volt?

Úgy gondolom, hogy Isten által áldottak és az ördög által átkozottak. Olyan kincset kaptak ajándékba, aminek a kezdet kezdetén nem is voltak tudatában. Az elején nem is saját számokat játszottak, hanem például amerikai bluest, soult és rock’n’rollt. Még nem volt lemezük sem, de már elsöprő sikert arattak. Sok mindent mondanak rájuk, hogy Mick Jagger például kitől lopta a színpadi mozgását, ami hülyeség, mert ha te nem te vagy, az előbb-utóbb meglátszik. Azt a zenét, amit játszottak, valóban szerették, úgy is álltak hozzá, ezért is volt revelációerejű, amit csináltak. Sok DVD-m van, háromszáz lemezem a Stonestól, hatvanöt könyvem, megvannak a korai, fekete-fehér televíziós felvételek is. Van, ahol úgy játszanak, mint a vadállat, de ha playbackelni kellett a műsorban, kifigurázták a helyzetet, hogy mindenki lássa, amit csinálnak, az nem komoly. Ehhez 1964-ben még senkinek nem volt mersze. Annyi spontán poénra voltak képesek, annyira más volt a hozzáállásuk mindenhez, hogy azt nem lehet megtanulni, kiokoskodni, annak belülről kell fakadnia. Összegyűjtöttem a kezdeti dalok eredeti előadóinak felvételeit. A The Animalsben például a szó technikai értelmében Eric Burdon sokkal jobb énekes, mint Jagger, a Rolling Stones mégis sokkal jobban játszotta ugyanazt a dalt. A The Animals hiába volt remek, meg volt verve egy rettenetes billentyűssel, Alan Price-szal, és nem volt meg a kémia. A Rolling Stonesnál viszont már a kezdetben létrejött a kémia, s mire elkezdték a saját számaikat játszani, addigra legázolták egész Angliát.”