Ha valaki megkér, hogy játsszam a lemezén, akkor először is nagyon szépen megköszönöm, aztán letisztázódnak a feladatok. Ha egy énekest kell kísérnem vokállal, vagy vonós hangszerélessel gazdagítani egy dalt, akkor nem az én világom erőltetése a lényeg, hanem addig kell hallgatni magát a dalt, amíg egyszer csak »elárulja magát«, azaz kihallatszódik, hogy mitől lesz valóban gazdagabb, teljesebb, mit kíván igazán. Ez a jó eset. És ez a cél. Ekkor a legnagyobb zenei alázattal kell »problémamegoldó« muzsikusnak lenni. Ha igazan jól sikerül , akkor mindenki megismeri, hogy mi voltunk azok, tetten érnek, de anélkül, hogy ezt akartuk volna. Van amikor direkt azt akarják tőlünk, hogy a ránk jellemző zenei világot jelenítsük meg a zenéjükben, hogy gazdagabb legyen általunk. Ez picit könnyebb feladat, de ha csak ezt kellene mindig tenni, akkor nem lenne kihívás. Azért is szeretek jazzt játszani, mert minden pillanatban feszülten kell figyelni, hogy egyáltalán talpon maradjunk. Állandóan többet és többet kell valahogy saját magunkból elővarázsolni. Ez rendkívül izgalmas dolog. Erre a legjobb gyógymód, ha a muzsikustársainkra összpontosítva minden pillanatban magunkba szippantjuk azt a mérhetetlen tudást amivel rendelkeznek, és így mi is lépésről lépésre jobbakká válhatunk. De ha már itt tartunk, a jazzben érzem a leginkább csúnya szóval a »hasznát« a klasszikus zenei tanulmányaimnak. Egyébként is azt a jazzt szeretem legjobban, ahol e két zenei műfaj összemosódott határtalansággal él együtt.”