Zenei alázattal kell muzsikusnak lenni

„Egyébként már az elején tudtad, hogy énekes-zenész leszel?

A mi leszel ha nagy leszel kérdésre valamiért már óvodás koromban azt válaszoltam, hogy zeneszerző! Persze a felnőttek csak legyintettek a hófehér hajú, kerek fejű kislány válaszán, aki akkor voltam. Aztán ahogy később tanítottam, láttam, hogy ez nem nagy dolog, a gyerekek nagy része nagyon is tudja, mit akar. Tele vannak ötlettel, fantáziával, tehetséggel. Csak később valami történik és elfelejtik, hogy valaha tudták...

Hogyan lehet megőrizni a saját hangot, hangzást, önálló karaktert ennyi stílus közt?

Arra tudok csak tippelni, hogy valamilyen nyugtalanság okozza, hogy nem elégedtem meg egyféle stílussal annak ellenére, hogy példaképeim azok a művészek, akik képesek voltak tökéletesen magukévá tenni az általuk kiválasztott zenei karaktert, mert ez elmondhatatlanul fegyelmezett munkát követel meg nap, mint nap. Valami mindig arra késztet, hogy halljak valami új és eddig általam nem ismert muzsikát. Így ismertem meg az örmény, az indiai, vagy a kurd zenét is  a Magyar Rádió műsoraiból. Utazás közben egyszer csak megállt az idő és megszűnt a világ körülöttem, ahogy az örmény dudukot meghallottam. Egyszerűen szeretem a meglepetéseket, amik egycsapásra fordítanak az életemen, és ezek a zenei találkozások ilyenek

Nagyon más, ha valakinek az albumán közreműködsz, mint amikor saját albumot, szerzői anyagot készítesz?

Ha valaki megkér, hogy játsszam a lemezén, akkor először is nagyon szépen megköszönöm, aztán letisztázódnak a feladatok. Ha egy énekest kell kísérnem vokállal, vagy vonós hangszerélessel gazdagítani egy dalt, akkor nem az én világom erőltetése a lényeg, hanem addig kell hallgatni magát a dalt, amíg egyszer csak »elárulja magát«, azaz kihallatszódik, hogy mitől lesz valóban gazdagabb, teljesebb, mit kíván igazán. Ez a jó eset. És ez a cél. Ekkor a legnagyobb zenei alázattal kell »problémamegoldó« muzsikusnak lenni. Ha igazan jól sikerül , akkor mindenki megismeri, hogy mi voltunk azok, tetten érnek, de anélkül, hogy ezt akartuk volna. Van amikor direkt azt akarják tőlünk, hogy a ránk jellemző zenei világot jelenítsük meg a zenéjükben, hogy gazdagabb legyen általunk. Ez picit könnyebb feladat, de ha csak ezt kellene mindig tenni, akkor nem lenne kihívás. Azért is szeretek jazzt játszani, mert minden pillanatban feszülten kell figyelni, hogy egyáltalán talpon maradjunk. Állandóan többet és többet kell valahogy saját magunkból elővarázsolni. Ez rendkívül izgalmas dolog. Erre a legjobb gyógymód, ha a muzsikustársainkra összpontosítva minden pillanatban magunkba szippantjuk azt a mérhetetlen tudást amivel rendelkeznek, és így mi is lépésről lépésre jobbakká válhatunk. De ha már itt tartunk, a jazzben érzem a leginkább csúnya szóval a »hasznát« a klasszikus zenei tanulmányaimnak. Egyébként is azt a jazzt szeretem legjobban, ahol e két zenei műfaj összemosódott határtalansággal él együtt.”