Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Schmidt Mária cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet.
„Írhatnám, hogy Schmidt Mária »Reakciósnak lenni« című cikke nagy vihart kavart a magyar közéletben, de nem lenne igaz. A viharhoz valódi közélet szügségeltetne a közös ügyeinkről folytatott színvonalas vitákkal. Sajnos a mi mai magyar közéletünk két egymástól gondosan elszigetelt pocsolyához hasonlít, ami már régóta nem kap utánpótlást és friss vizet a másiktól, legfeljebb sárdobálás folyik – így mindkét pocsolya csak egyre poshadtabbá válik. Schmidt cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet. Sajnos a cikk valódi motorja nem a másik oldallal való párbeszéd kezdeményezése, hanem annak megbélyegzése, nem a pluralizmus jegyében való kompromisszumok keresése, hanem a progresszív, baloldali tradíció végleges kirekesztése a nemzeti hagyományból. Ahelyett, hogy egy korszerű, a 21. század kihívásainak megfelelő és önmagában is izgalmas kihívást jelentő jobboldali alapvetést fogalmazott volna meg, gyakorlatilag visszatért a reakció legrosszabb hagyományaihoz – mintha 1944 óta egyetlen év sem telt volna el. A cikkre adott egyes zsigeri baloldali válaszok színvonala sajnos nem volt különb. Pedig lehetne többet is tenni, mint kölcsönösen besértődni.
A »baloldaliság« definíciója Schmidtnél elég sajtságos: »Baloldalinak lenni a huszadik században azt jelentette, hogy tagjai egy olyan politikai közösséghez tartoztak, akik hittek abban, hogy a történlemi haladás következtében kivívható és berendezhető a tökéletes, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen alapuló társadalom«. A baloldaliság lényegét egy olyan utópizmusban véli felfedezni, amivel a ma magukat baloldalinak valló emberek többsége 1990 után már bizonyára egyáltalán nem tud azonosulni. És ha az antikommunista baloldaliság főáramát képező szociáldemokrata mozgalmat nézzük, amit Schmidt mintha kihagyna a képből, akkor jelentős része soha nem is tudott azonosulni. A kizsákmányolás és a szociális egyenlőtlenség elleni küzdelem kétségkívül identitásformáló tényezők a baloldali gondolkodásban, azonban ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a baloldaliság lényege egyfajta vallásos, fanatikus "hit" lenne egy tökéletes társadalomban – legfeljebb egy olyan társadalom építésére való törekvés, amelyben kevesebb a kizsákmányolás és kevesebb a szociális egyenlőtlenség.
Ha Schmidt Mária az 1990 utáni baloldali irányzatokat alaposabban megvizsgálja, inkább a pragmatizmus (gyakran már túlzott, opportunizmusba átmenő) térhódítását konstatálhatja, az utópista irányzatok végleg a margóra szorultak. Még a pálya szélén is a pragmatizmus dívik: a világ nagyvárosaiban tüntetéseket generáló Occupy mozgalom a 60-as évek újbaloldali mozgalmaival ellentétben meglepően gyakorlatias kiáltványokat tesz közzé – sőt, éppen azért kapták a legtöbb kritikát, mivel állítólag megmaradtak protest-mozgalomnak pozitív, konkrét jövőkép nélkül. Maga Schmidt is leszögezi, hogy a 70-es évektől a baloldali mozgalmak fókuszába a marginalizált kisebbségek jogérvényesítése került – a melegek, a feketék, a menekültek stb. polgárjogi mozgalmai ugyanakkor szintén pragmatikus célokat tűztek ki maguk elé, nem holmi »tökéletes társadalom« víziója mozgatja őket. Ezen mozgalmak többsége nem a »nagy ugrásra« vár és nem a polgári társadalom lerombolása a célja, csupán egyenlő esélyekkel szeretne integrálódni a polgári társadalomba.
Schmidt a baloldaliság meghatározó elemének tekinti a »cél szentesíti az eszközt« elvet, hiszen aki utópiákban hisz, az nem válogat az eszközökben, hogy ezt az utópiát megvalósítsa. A baloldaliak egyik sajátossága szerinte, hogy a szép új világ építése közben hajlamosak eltaposni a másként gondolkodókat. Sőt, odáig megy, hogy kizárólag a jobboldalt tekinti demokratikusnak, a baloldalt pedig egy tollvonással kirekeszti a demokratikus politikai hagyományból! Kíváncsi vagyok, vajon a kérlelhetetlenül antikommunista de következetesen baloldali, szociáldemokrata Kéthly Anna hogyan illeszthető be ebbe a sematikus világképbe? Jogosan mutat rá arra a jelenségre, hogy a náci rezsim bűneiért kollektív bűnösként az egész jobboldalt megbélyegzik, holott a nácik áldozatai között a jobboldali demokraták éppúgy megtalálhatóak voltak. Ugyanezt a differenciálást azonban nem alkalmazza a kommunista rezsimek bűntetteivel kapcsolatban, holott tudva lévő, hogy a baloldali demokraták a sztálinista népirtás fő áldozatai és ellenségei közé tartoztak. A 21. században talán ideje lenne már felismerni, hogy a baloldali demokratákat és a jobboldali demokratákat sokkal több dolog köti össze, mint amennyi a nácikat és a kommunistákat elválasztja egymástól!”