Kell-e aggódni a médiatörvény módosításai miatt?

A Médiatanács jogalkalmazóként érdeklődéssel figyeli a médiatörvény egyes módosításai körül kialakult polémiát. A jogszabály-módosításokat természetesen lehet és kell is bírálni, ez a parlamenti döntéshozatal természetes velejárója, ugyanakkor szomorú, hogy a szakmaiság és a hatályos médiajogi szabályok ismerete még mindig, - az új médiatörvény hatályba lépése után csaknem másfél évvel is - alapvető hiányosságokat mutat.

A bírálók szerint a „jogtiprás” egyik netovábbja lenne, hogy a Médiatanács a jövőben nem köteles szerződést kötni egy frekvenciapályázat győztesével. Nos, ha valaki elolvasta a médiatörvény ide vonatkozó szakaszát (63.§), az előtt világos, hogy ez eddig sem volt másképp. Egy frekvenciapályázat megnyerése soha nem keletkeztetett szerződéskötési kötelezettséget a hatóság számára. Ha a pályázat nyertese a szerződésben irreális feltételeket támaszt, a jogszabályoknak vagy a pályázati kiírásban foglaltaknak nem megfelelő szerződést akar kötni a hatósággal vagy a pályázat után csődöt jelent, akkor a hatóságnak nem kötelessége aláírni a szerződést. De akkor sem kell szerződést kötnie a hatóságnak, ha a szerződéskötésre irányuló hatósági eljárásban a nyertes pályázó nem vesz részt vagy akadályozza a szerződés megkötését. A szerződéskötési kötelezettség tehát eddig sem volt jogszabályban rögzítve.

A másik „újdonságként” beállított vád, hogy mostantól csak hatósági szerződéssel lehet médiaszolgáltatást nyújtani. Az, hogy a korlátos állami vagyont jelentő frekvenciákat csak szerződéskötés után lehet használni, mindig is a médiaszabályozás része volt. Így volt ez az előző médiatörvényben is, csak ott a frekvenciapályázat nyertesével úgynevezett műsorszolgáltatási szerződést kellett kötni.

Az új médiatörvény ezt a szerződésformát alakította hatósági szerződéssé, ami egyébként a jogbiztonság szempontjából jelentős előrelépés. A korábbi műsorszolgáltatási szerződések ugyanis polgári jogi szerződések voltak. Így a jogelőd ORTT egyrészt a médiatörvényben rögzített hatósági jogköreiben, másrészt, mint egyenrangú, polgári szerződéses fél léphetett fel a szerződések megszegése esetén. Ez a csak félig-meddig hatóság-ügyfél viszony mind a jogalkalmazás, mind a szerződéses felek, mind pedig a bírói joggyakorlat számára is nehézségeket okozott.

Az új szabályozás ezt oldotta fel, amikor bevezette a közigazgatásban gyakran alkalmazott hatósági szerződés-formát a médiaszolgáltatási jogosultság tartalmának meghatározására. Az új szabályozás szerint mind a szerződés megkötésének eljárási lépései, mind pedig a szerződés tartalma a közigazgatási eljárási törvény szabályait követi, ami egyértelmű helyzetet teremt minden fél számára.

Az „új”, hatósági szerződéstől való félelem azért is furcsa, mivel a jogintézmény kezdetektől fogva szerepel a médiatörvényben. A 63. § szól arról, hogy az új szerződéseket már a médiatörvény hatályba lépése óta így kell megkötni, a 207. § pedig kimondja, hogy a régi szerződések átalakítását 2011. december 31-ig kellett kezdeményezni a Médiatanácsnál. Az új szerződésforma miatt aggódókat az a tény is megnyugtathatja, hogy a jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az újonnan megkötött hatósági szerződés nem tartalmazhat a médiaszolgáltató számára kedvezőtlenebb feltételeket, mint a korábbi műsorszolgáltatási szerződés.

A jogszabály-módosítás tehát csak a régi szerződésforma teljes kivezetését szolgálja, amivel a médiaszolgáltatók is pontosan tisztában vannak. Ezt mutatja, hogy az elmúlt időszakban a Médiatanáccsal együttműködve több tucat médiaszolgáltató alakította át korábbi szerződését hatósági szerződéssé, és mindegyik a megszokott módon, minden akadály nélkül folytathatta munkáját.