Plazmacica meg a többiek

„A másik négy versenyző viszont képességeinek megfelelően teljesített. Kezdjük azzal, hogy MJE dalénekes, nem pedig operaénekes. Ennek megfelelően nem hogy Pavarottit vagy Simándyt, de még Paul Pottst sem érdemes rajta számonkérni, az ugyanis a Napnál világosabb, hogy nem ugyanabban a ligában játszanak. Azt a kérdést viszont érdemes feltennünk magunknak, hogy a magyar kulturális életnek vajon szüksége van-e egy olyan jó adottságokkal rendelkező énekesre, aki széles tömegekhez képes eljuttatni a minőségi komolyzenét? Én úgy gondolom, igen. Ezt momentán Mészáros János Elek adásról-adásra megteszi, és talán a műsor után is meg tudja. Bennem állandó dilemma, hogy őt és a műsor nézőit akarjam-e szembesíteni azzal, hogy a bajszos, kolbászt majszoló, szüretelő gazda képe, amint magányosan énekel a határban, az mennyire giccses sztereotípiahalom, főleg egy Budapest aglomerációs körzetében élő reálértelmiségivel kapcsolatban? Másrészt elégedetten látom azt, hogy lekerült a pulóver, a bajusz se pöndörödik már úgy, hogy Rózsa Sándor is megirigyelje, és a dalválasztásai általában igényesek. Még épp időben húzta be a kéziféket ahhoz, hogy elkerülhessük, hogy a CSISZ-ből végleg és visszafordíthatatlanul magyarságverseny legyen. Persze emellett tagadhatatlan, hogy ezek a sztereotípiák hatékonyan segítik őt abban, hogy a nézők elfogadják, azonosulni tudjanak vele, és mindazzal, amit képvisel, már ha valóban képvisel valamit saját magán kívül.”