Péter és Dávid

„Ezt a bámulatos fotót néhány hónapja küldte egy kedves barátom: tudom-e, kinek a gyűjteménye látható rajta? A falakon felvonuló, káprázatos válogatás feltűnően heterogén volta, a hatalmas, hogy ne mondjam természetellenesen széles ív, melynek végpontjait Egry és Kádár egy-egy főműve jelöli ki, rögtön egy műkereskedőre irányította a figyelmemet. Olyan valakire, akinél a kvalitás, csak a kvalitás számít, s nem határolja le az otthonába kerülő művek körét a fájdalmas önkorlátozásra kényszerítő, kiérlelt gyűjtői koncepció. Hamar megvolt a név: Tamás Henrik, aki a nevét viselő galériában 1927-től 1944-ig több mint 150 kiállítást rendezett a korszak legjobb művészeinek. Többek között Derkovitsnak, Egrynek és Kádárnak, kiknek művei a fényképen, a gyerekágyak fölött feltűnnek. Mikor a meghatározás problémája megoldódott, s így a  fotó bekerülhetett a megfelelő mappába, egy kicsit el is feledkeztem róla. Az esti olvasásból felpillantó fiú nevetése, az idősebbik testvér alig látható mosolya azonban időről-időre eszembe jutott: mi lehet velük, mi az ő történetük? Most elővettem újra Tamás Henrik 1954-ben elkészült, de csak 2004-ben kiadott visszaemlékezését, melyben mindenre választ kaptam. Nem olyat, amilyet szerettem volna, de – még ha kimondhatatlanul szomorú is – tanulságos és méltó az emlékezésre:

»A Galéria sorsa meg volt pecsételve, mi pedig elindultunk végzetes utunkra. Néhány hét múlva elrendelték a zsidó üzletek és vállalatok bezárását. Nemsokára lakásunkat is el kellett hagynunk és csillagos házba költöztünk. Májusban Péter fiúnkat elvitték munkaszolgálatra. Sosem jött vissza. A szépség, báj, a mindenkit magához ölelő jóság elköltözött vele örökre. A nyarat sok izgalom között töltöttük el. Október 16.-án jött Szálasi. Hajnali órában a Szent István körúton vonult be nagy zeneszóval a 'honhaza' nagy vezérének szedett-vedett katonasága. Elkezdődött bujkálásunk. Nem akarom részletesen leírni azt a borzalmas életet, mely ezután következett. Csak azt a pár embert akarom megnevezni, akik segítséget nyújtottak, szállást adtak szerencsétlen helyzetünkben. Dr. Mojzes János, Kárpáti Aurél és különösen Kopp Jenő, a Fővárosi Képtár igazgatója, ez a fennkölt gondolkodású, lélekben gazdag keresztény ember, viselkedtek nagyon szépen velünk szemben. Mindig meghatottsággal gondolok vissza ezekre a barátaimra. Andrássy Kurta János szobrászművész is azok közé tartozott, aki műtermében hosszabb ideig elrejtett bennünket. Hetekig tartó bujkálás után a Gellérthegyen, a Citadella alján, Maróthy-Meizler villájában helyezkedtünk el. (…) Dénes fiunknak november havában szintén jelentkeznie kellett . Vecsésre került és mikor megtudta, hogy nyugatra viszik a századot, többedmagával megszökött. Egy ideig Kopp Jenő adott neki menedéket. Veszedelmes dolog volt egy szökött munkaszolgálatost a lakásán elhelyezni, de megtette. Meizler lakásába már Dénes fiunkkal költöztünk be. Amikor az oroszok Pestet elfoglalták, minden erejükkel Budát ostromolták. Különösen a Citadellát bombázták szörnyű módon, amely tömve volt német katonasággal. Leírhatatlan, hogy mennyit szenvedtünk a bombázás alatt. A pusztulás teljes képe mindenfelé. Az a ház, ahol laktunk, gránátlövést kapott és erősen megrongálódott. Szilveszter előtti napon Dénes fiunk, aki az előző napokban sokat foglalkozott tanulmányaival (gyermek-pszichiáternek készült), sétára indult a közeli dombokra. Nemsokára egy Sztálin-orgona két szörnyű lövése dördült el házunk irányában. Fiunk sokáig nem jött vissza és mi elindultunk a keresésére. Egész nap kerestük, de hiába. Tél volt, hamar besötétedett és 5 óra után már nem volt szabad az utcán tartózkodni. Szörnyű éjszaka után tovább folytattuk a keresést.«”