Református egység: több, mint szimbólum

„Vannak dolgok, amiket nem lehet külön választani. Amelyek szervesen összetartoznak. Amelyek érzelmileg, a lelkek mélyén kimondva-kimondatlanul is egységet képeznek. Az egység csak ott időt álló, ott van értelme munkálkodni érte, felette, ahol a részek – csonkokként is - szervesen összetartoznak. Ezt az együvé tartozást, ezt a határok felett átívelő egységet mondta ki, vallotta meg három évvel ezelőtt, bátran, egymásba kapaszkodva, követésre méltó tudatossággal, a Kárpát-medence magyar reformátussága. Nem valakik ellenében, hanem önmagáért. Ezért május 22., számomra a magyar református, s általa a nemzeti önbecsülés és érdekérvényesítés napja is, amelyek a történelmi Magyarország szétszabdalása és a rendszerváltozás közti évtizedek alatt jobbára ismeretlen, meg nem élt fogalmak voltak.

Így vált ez az egymásba kapaszkodás a továbblépés lehetőségévé is. A bátor kezdeté, amely Istenbe vetett hittel át mer lépni évtizedes határokat, mer foglalkozni kőbe vésett tabutémákkal. Mer bizonyságot tenni úgy, hogy ez másokat is követésre biztasson, másoknak is iránymutató legyen. Ezt az egyház akkor is meg kell tegye, fel kell mutassa, ha mindig vannak Virág elvtársak, akik folyton attól óvnak, hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”, s ha egyesek szerint, éppen ezért jobb lenne kivárásra hagyatkozni.

2009-ben, amikorra, mondjuk ki: az anyaországban komoly lemaradások halmozódtak fel a környező és a más európai országok egység-kezdeményezéseihez képest, a Kárpát-medencei reformátusok lépése, összetartozásának deklarálása, mondhatni tematizálta az otthoni közéletben is, a rendszerváltás óta hol elővett, majd sietve elpakolt, hol kifacsart, hol pedig szőnyeg alá söpört nemzeti egységtörekvéseket.

A magyar reformátusok egységtörekvése, egységünk kimondása előrevetítette annak lehetőségét, amely egy évvel később, egy másik májusi napon, a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásával beteljesedett.

Eltelt tehát három év, s az azóta bekövetkezett események tükrében, immár egyértelműen láthatóvá vált mindannyiunk számára május 22. jelentősége, hozadéka. Az, hogy többről van itt szó, mint szimbólumról. Több ez, mint Kárpát-medencei református ünnep. Ez a kezdet, amely magában hordozta persze a testvéri közösségvállalást, de emellett valami olyat is, amit ott és akkor, Debrecen főterén, talán még csak nem is sejthettünk, legfeljebb csak reménykedhettünk felőle. Azt, hogy a református egység nem marad partikuláris egység, hanem folytatásért, kiteljedésért kiált.

Három év tükréből, a történelem eme porszemnyi, mégis segítő távlatából visszatekintve, immár szemmel látható, hogy a reformátusság egysége, a gondviselő Isten kezében az eszköz lett, melyhez a következő láncszemként a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadása és 2010. augusztus 20-i hatályba lépése illeszkedett. Mert a református egyház egysége a magyar nemzet összeforrása nélkül torzóban maradt mű lenne csupán, folytatásra, kiteljesítésre várva. Mert szükséges volt, hogy a lelki, fizikai határok sorában a nemzetet elválasztó belső határvonal is leomlassék.”