A maszlagokat még mindig sokan elhiszik

A lapot a magaménak is érzem, minden héten olvasom, írom is. Bejárok a szerkesztőségbe, amit egyébként velem egykorú és velem egy sorsot élt kollégáim ostobaságnak tartanak. Egy nyugdíjas főszerkesztő azt mondta: fölálltam, becsuktam magam mögött az ajtót, és soha többet nem megyek vissza. Nem zavar az utódom a régi iróasztalom mellett, és én sem zavarom őt. Nyilván ez is egy élhető recept.

De nem érzed egy pillanatig sem, hogy felesleges lennél?

Azt érzem, hogy eljárt az idő. Az ember elkopik, elfárad, és nem lehet kizárni, hogy rövidesen nagy luftokat rúgna. Ilyenkor jobb eljönni.

Már majdnem 20 éve, hogy kirúgtak a rádióból, és lapot csináltál, mégis a Pulitzer-életműdíjat a rádiós életművedért kaptad.

Azért volt abban a rádióban jó huszonöt évem. Egy helyen ennyi időt végigdolgozni a nyilvánosságiparban. Aki ott bukik, az nagy nézőközönségre számíthat. (...)

Nyilván a mai politikai helyzetről is megvan a véleményed?

Meg bizony. És azt a hangsúlyt, amivel mondtam, nehéz lesz írásban visszaadni. Az a rémisztő, hogy igazából hiteles politikust, aki mögé oda lehetne állni, se a jobb-, se a baloldalon nem látni. Ez azért is roppantul veszélyes, mert ilyenkor egy kókler, egy Cipolla oda tud állni, és azt csinál a tömeggel, amit akar. Ez nagyon veszélyes. Úgy gondolom, hogy hiányzik belőlünk a gondolkodásnak az a képessége, amely az eredmény felől ítélné meg az eseményeket.

Azt vizsgálná: mi történt velünk, hova jutottunk, mi vezetett ide? Két vesztett világháború és rengeteg szörnyű szerencsétlenség után még mindig vannak, akik beveszik azt a megromlott politikai argumentácót, hogy egyedül vagyunk, a kiválasztott nép vagyunk, ellenünk az egész világ. Ezeket a maszlagokat még mindig sokan elhiszik. A másik oldalon pedig, sajnos nincs elég erő, ami ezt a bizonyos egycentrumú erőteret legalább kétosztatúvá tudná tenni. Hogy ebből mi lesz, mi történik jövőre, vagy két év múlva, majd meglátjuk. Ha megérjük.”